hun–magyar mondakör

azoknak a laza szálakkal kapcsolódó mondáknak, mondaelemeknek szövevénye, amelyeket középkori történetírásunk őrzött meg a hun és a magyar nép rokonságáról, Hunorról és Magyarról, a → csodaszarvasról és a Meotisz vidéki nőrablásról, → Attiláról és Csabáról (→ Csaba-monda), Árpádnak Attiláról való származásáról. A hun eredetre már Anonymusnál is történik utalás, Kézai Simon és Kálti Márk krónikái tartalmazzák részletesebben. Minthogy a magyarság a finnugor népcsalád tagja, a hunok pedig az altáji-török népek közé tartoznak, a múlt század második felétől számos kutató vonta kétségbe, hogy a hun–magyar mondakör a magyar nép honfoglalás előtti szájhagyományának emléke volna. E mondák elemzése alapján különböző közvetítő népeket tételezek fel: pannóniai germánok, magyar városok német polgárai, német telepesek vagy vándorénekesek (Spielmannok) a Nibelung-énekben megformált Ny-európai hunmondák kölcsönzőiként jöttek hun–magyar mondakör számításba; mások szerint Pannónia szláv (szlovén) lakóinak közvetítésével a keleti gótok Attila-mondája jutott el népünkhöz; de feltételezték a hunokkal közvetlen kapcsolatot tartó némely keleti nép: avarok, besenyők, a tiszántúli vagy erdélyi török műveltségű eszegel-bolgárok mint a magyarsághoz még a honfoglalás előtt csatlakozott kabar törzs közvetítő szerepét is. A magyar nyelv honfoglalás előtti bolgár–török (csuvas) jövevényszavainak tisztázása s a jövevényszavakban tükröződő nagy jelentőségű bolgár–török művelődési hatás ismeretében azonban a 20. sz. eleje óta a hun–magyar mondakör új megvilágításba került. Minthogy a magyar nép finnugor népelemeknek bolgár–török elemekkel való érintkezéséből alakult egységes ethnosszá, az onogur–bolgárok kétségkívül beletartoztak Attila hun birodalmának szervezetébe, sőt a 9. sz.-i bolgár hagyomány szerint a bolgár dinasztia a maga ősének Attilát, a nép első fejedelmének pedig Attila fiát, Irniket tekintette, a hun–magyar mondakör némely eleme (főként a fent idézettek) esetlegesen népünk honfoglalás előtti hagyományának bizonyulhatnak. Mindezekhez hozzájárultak az új hazában talált vagy később betelepült népcsoportoktól, vándorénekesektől kölcsönzött hun mondaelemek; továbbá némely nemzetségek, tájak mondái. Az utóbbiak közül a székelyek Csaba-mondája érdemel különös figyelmet. Eredete azonban ma még tisztázatlan. Rendkívüli szívóssága és elterjedtsége ellenére általában az új hazában kialakult, viszonylag késői mondai képződményeknek tartják a kutatók. – Irod. Gombocz Zoltán: A bolgár kérdés és a magyar hunmonda (Magy. Nyelv, 1921); Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely hunhagyomány (Bp., 1922); Hóman Bálint: A magyar–hun-hagyomány és hun-monda (Bp., 1925); Győrffy György: Krónikáink és a magyar őstörténet (Bp., 1948).