ivótülök, ivókürt, szarupohár

a szarvasmarha szarvának végéből lefűrészelt, mintegy 25–35 cm hosszú tülökrész, amelyet már csak néhány Felső-Tisza vidéki pásztor készítette. Legtovább, kb. a századfordulóig már csak az idősebb hortobágyi és Felső-Tisza vidéki pásztorok használták. A pásztor a szűr csatjára akasztva vagy a szűr ujjában hordta magával. Az öblös végén lyukat fúrtak, abba szíjdarabot húztak vagy karikát kötöttek, s ősszel, amikor a kutak ostoráról a vödröket leszedték, a pásztor az ivótülköt az ostorára kötötte, s úgy merített vizet a kútból. A rendesen magyar marha szarvából készült tülök fehér részét (miután a lefűrészelt szarvat forró vízben kifőzték, néha parázstűz felett meglágyítva alakították is) karcolással, véséssel, színezéssel díszítették, feketére végére pedig bordákat, gyűrűket faragtak. Készítettek ivótülköt a szarv középső részéből is úgy, hogy a mintegy 10–20 cm hosszúra vágott szarukarika egyik végébe fadugót illesztettek, ill. egyik végét falemezzel, laposított szarulemezzel vagy pléhdarabbal befenekelték. A szarvasmarha tülkének ivóedényként való felhasználása az emberi kultúra kezdetéig vezethető vissza. A sztyepp nomád népeinél elefántcsontból vagy nemesfémből művészileg kidolgozott ivótülök a rang jelvénye is volt. Elterjedésének nyomait Európa minden vidékén megtaláljuk. A 19. sz.-ban a pásztorokon kívül még a vadászok is használták. – Irod. Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1892); Madarassy László: Vésett pásztortülkök (Bp., 1925); Haberlandt, M. Haberlandt, A.: Die Völker Europas (Stuttgart, 1928); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp,, 19722).

Ivótülök mértanias karcolt és választóvízzel sárgított díszítéssel (Felső-Tiszavidék, 1885) Bp. Néprajzi Múzeum