kád

a → szőlőfeldolgozásnál és → bortárolásnál használatos, általában 50 liternél nagyobb, felül nyitott, hengeres formájú, egyenes dongájú, abroncsos, csaplyukkal ellátott faedény. Formai szempontból egyenes és ferde (felfelé öblösödő, ill. felfelé szűkülő) oldalfalú kádakat különböztetünk meg, azonban ez csak a kádkészítés módjára utal (→ kádár). Funkció szerint a kádak következő típusait határolhatjuk el: 1. szedőkád: 8–16 hl-es, felfelé öblösödik, a leszüretelt szőlő összegyűjtésére szolgál. A 16. sz.-ban az urasági szőlőkben már ismert volt (Tokaj-Hegyalja). – 2. szállítókád: a lakótelken történő szőlőfeldolgozáshoz a szőlőhegyről 3–12 hl-es kádakban fogattal hordják el a termést. Ismert volt ez a középkorban is, azonban valószínűleg a 18–19. sz.-ban nyugati eredetű, városi borkészítés eszköze: Wagenbottich (Buda vidéke), kocsiskád (Alföld, Mátraalja), szekeres kád (Erdély), törkölyös (Eger környéke). A szállítókádakkal azonos formák, felfelé öblösödő kádak a szőlőmalom elterjedésével (19. sz. második fele) mint ideiglenes darált szőlőt tároló kádak országszerte ismertek: szüretelőkád, szőlőskád. A szálítókád legkisebb méretű változata a csöbör, cseber (Dunántúl, Erdély), amelyben a megtört szőlőt a szüretelőhelytől a szőlőhegyi épületbe rúd segítségével vállon szállítják. – 3. taposókád: felfelé öblösödő, 3–8 hl-es csaplyukas edény. A történeti fehérborkultúra területén a telefenekű forma volt használatban: tapodó-, tipró-, törő-, nyomó- és bornyomó kád. A taposóból kis, rövid dongás edényekbe folyt a színlé: kármentő, cseber, dézsa, Tokaj-Hegyalján: kádicska, félmetszés. Abaújban és Erdélyben ismerik az egyenes oldalú, lábas taposókádat is (meghosszabbított dongavégek alkotják a kád három lábát). A vörösborkultúra néhány területén a közelmúltig használták a lyukacsos fenekű taposókádat (Buda vidékén: Tretfassel, Eger környékén: csőszhordó, Szekszárdon: taposókád), amelyet a 18. sz.-ban német eredetű szőlőművesek terjesztettek el. E forma sajátja, hogy a kádfenék közepén szögletes nyíláson keresztül engedik le a megtaposott csemegét az erjesztőkádba. – 4. erjesztőkád: a vörös bor nyílt erjesztésére szolgáló, felfelé szűkülő, általában nagyméretű (10–60 hl) kád. A balkáni eredetű vörösborkultúra területén (D-és K-Dunántúl, Alföld, D-Heves) változatos táji elnevezésekkel, így káca, kaca, káci, gáci található meg. E kád hordó és pince hiányában bortárolás céljait is szolgálta a 17–19. sz.-ban, a 14–18 napi nyílt erjesztés után a kád tetejét lesározták, s az alján levő csapon engedték le a bort. – A különböző méretű kádak azonban fehérbortermő vidékeken is szükség-bortároló edények voltak: nagy termés esetén, hordó híján a bort kádra szűrték. – Irod. Vajkai Aurél: A parasztszőlőművelés és bortermelés Veszprém megye déli részében (Népr. Ért., 1938); Andrásfalvy Bertalan: A vörösbor Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai (Népr. Ért., 1957); Vincze István: A borkészítés módjai és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre (Ethn., 1960).

Kád (Magyarcsaholy, v. Szilágy m.)