kalangya

TARTALOM

kalapácsmalom

kalap

elsősorban nemezből készült, a népviseletben csaknem kizárólagosan férfifejfedő. A kalaposmesterek a tetőforma és a karima méretének, formájának különféle alakításával több változatát készítették. – Bár a kalap az európai polgárságot követve már a 18. sz.-ban megjelent mezővárosaink lakosságának öltözetében, a parasztság körében a → süveg rovására csak a 19. sz. elején terjedt el országosan. A 20. sz. elejétől néhány korábbi forma tovább élt, mint pl. a pásztorkalap (Hortobágy), a kun kalap (Kiskunság), sőt a későn kivirágzó viseletcsoportok még újdonságot is hoztak a kalapdivatban is, pl. a süveges vagy csúcsos kalapot (Mezőkövesd). – A kalap a női viseletben csak Erdélyben jelentkezett, ahol széles karimájú szalmakalapot, de fekete, lehajtott karimájú férfi-posztókalapot is feltettek a leányok. Ismertebb kalapféleségek: 1. széles karimájú kalap, nagy kerekkalap: nemezből készült, általában alacsony tetejű, széles elálló karimájú férfifejfedő. – A gyapjúkalapot (Felföld), ökörszőrkalapot (Hont m.) vízszintes, magasra hajtott „felkanyarult” és lekonyuló „tertyett” karimával is viselték. A kalap sokszor 6–10 ujjnyival is túlnyúlt a vállon, méreteit egy 1813-as helytartótanácsi rendelet szabályozta, amely szerint a karima 8 hüvelyknél szélesebb nem lehetett. A legszertelenebb méretűek a dunántúli zsiványkalapok voltak. – A debreceni 18. sz.-i cíviskalap, diákkalap a 19. sz. elején hirtelen terjedt el országszerte a süveg rovására; a környező nemzetiségek is kedvelték. Divatjának kezdeti túlkapásain túljutva kurtább karimájú kalap (Debrecen) formájában az idősebbek a múlt század végéig szívesen viselték, más kalaptípusok mellett. A széles karimájú kalapot legtovább a pásztorok őrizték meg, mivel zsírozva, a tető és a karima találkozására tett apró fonású lószőrszalaggal felszerelve, jól állja az esőt. Változó szélességű karimával kondás-, ill. kanászkalap, juhászkalap, gulyáskalap és csikóskalap formájában a 20. sz. elején is használták, a legutóbbit két oldalról bevarrt, áll alatt megköthető madzaggal vagy csatolható szíjjal, az álladzóval szorították a fejhez. A széles karimájú kalap karimáját háromszögletűre felkötve is viselték a 19. sz. elején az Őrségben és Csongrád m.-ben. – 2. pörge kalap, csárdás kalap (Hegyhátvidék, Gömör m., Alföld): fejtetőhöz simuló keskeny karimájú, alacsony tetejű, általában fekete nemezkalap. Formájára a gömbölyű kalap (Debrecen), karimája állására a pörge állású kalap (Szeged), ill. kissé elálló karimájú típusára a nagyobb szélű pörge kalap (Hódmezővásárhely) elnevezések mutatnak. Magasabb félgömbtetejű, szélesebb, felálló, de nem szorosan fejtetőhöz simuló süvegállású karimás változata a gombakalap (Felvidék). – A pörge kalap a múlt század 30-as éveiben a széles karimájú kalap elterjedése után jelent meg. Az úri viseletben csak rövid ideig hódított, a paraszti fejviseletben azonban a Kisalföldtől Kalotaszegig, más típusokkal vegyesen, még a századfordulón is fennmaradt. – 3. bakonyi kanászkalap, Sobri-kalap (Somogy m.): cilinder formájú magas, szélesedő lapos tetejű, felhajló széles karimájú nemez. Keskenyebb karimával a Tiszaháton és a székelységnél is megtalálható volt. – A Ny-európai cilinderforma változata, amely a divat és helyi ízlés okozta alakváltozásokkal a 19. sz. elején É- és K-Európa parasztságánál is megjelent. – 4. Kossuth-kalap: gömbölyű tetejű, széles szalagú, körül felhajtott karimájú fekete nemezkalap. Feje hosszúkás, nemegyszer enyhén beütve, strucctollat is tettek rá. Az 1848-as szabadságharc tábornokai is viselték. Az önkényuralom elleni tüntetés hozta divatba. Használata legtovább az Alföldön és Kalotaszegen maradt fenn. – 5. iparoskalap: magas, hosszában beütött tetejű, keskeny, homlokra hajlított karimájú, leggyakrabban fekete, zöld, barna, drapp nemezkalap, amelynek szalagcsokra hátul megkötött, ellentétben a korábbi, baloldalt díszített „paraszt” kalapokkal. Az iparoskalap kb. a 20. sz. eleje óta az iparosok nyomában a parasztság körében is elterjedt. – 6. szalmakalap: a nemezkalapok formájára búzaszalma fonatokból összevarrt, fehérre és feketére festett (Alföld) férfifejfedő. Erdélyben faháncsból is készítettek kalapokat. – A nyári munkák idején különösen kellemes szalmakalap-viselet a múlt század derekától terjedt el. Korábban a hajdúvárosokban kedvelték, szórványosan a Felföldön is használták, de fő elterjedési területe Erdély, ahol – főleg a keleti részeken – nők is viselték. Ismert készítőközpontjai Hencida és Hajdúnánás voltak, ahonnan a hazai szükségletek kielégítése mellett Lengyelo., Ausztria, Olaszo. és a Balkán számára is szállítottak. – Irod. Ébner Sándor: A hortobágyi pásztorkalapok készítése (Népr. Ért., 1940); Bakó Elemér: Szalmakalapvarrás Hencidán (Népr. Ért., 1940); Igmándy József: A hajdúnánási szalmakalapipar (Népr. Ért., 1940); Luby Margit: A kalaposmesterség szókincse (Magy. Nyelvőr, 1949); Luby Margit: A kézi gyapjúkalap készítése (Ethn., 1951–52); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820–1867 (Bp., 1956).