fésűs

mesterember, aki ökör-, tehén-, bivalyszaruból, csontból és lópatából különféle fésüket készít. A tímároktól vagy mészárosoktól vásárolt szarvakat napon vagy kemencében szárogatták, hogy a szaru belsejéből eltávolítható legyen a csont. A szaruból a fésű mérete szerint hengeres darabokat fűrészeltek, azokat melegítés közben felmetszették, szétnyitották, a belsejét késsel kitisztították. A még meleg szarudarabokat présben kiegyenesítették, rövid idő múlva vízbe szórva lehűtötték. A kívánt fésűt papírminta után kifűrészelték, a végleges formát ráspollyal adták meg. A fogzást fűrésszel végezték, majd az igazítás, tisztogatás, fényezés következett. A díszítés mindig a fésű párkányán volt, amit kivölgyeléssel, festéssel, meleg réz- és szaruminták rápréselésével végeztek. A legváltozatosabb formák és díszítések a kontyfésükön figyelhetők meg. Gyakori rajtuk a papírminta szerint fűrészelt finom, áttört dísz. Az ún. bontófésű mindennapos használatú volt. A görbe fésű a férfiak hosszú hajviseletének kelléke, legtovább a pásztorok között maradt használatban. A fésűsök szarugombokat is készítettek, amint erre utal a debreceniek 1674-ben kelt, az ország legkorábbi fésűscéhének levele is: „Füsű és Szaru Gomb Csináló regulái”. Csináltak kivételesen egyéb tárgyat is, pl. áttört keretű tükröt dobozzal. A gyári készítmények megjelenése után a kisipari módszerekkel dolgozó műhelyek megfogyatkoztak, csak a helyi speciális igény, ill. a kimondottan minőségi munka tartott fenn néhány műhelyt századunk közepéig. – Irod. Bartha Károly: A debreceni fésűsmesterség (Debrecen, 1929).

A tehénszarv csontozása a fésűsműhelyben (Szeged)

Fésűs vágja a fésű fogát (Debrecen)