fisér

a halkereskedő népi elnevezése. A saját fogású halat árusító halászok mellett már a 15. sz.-ban említik a csak halkereskedelemmel foglalkozókat is. Bár maguk általában nem halásztak, sokan halászmesteri címet viseltek. Egy részük valóban halászból lett kereskedő, mások kizárólag csak ezzel foglalkoztak. A halat bérleteikből és kereskedelem útján szerezték be. Nagy városok halpiacain, sátrakban kádakból árusították az élő halat, amelyet → bárkákban tartottak élve. A nagy harcsákat, tokokat tőkén felvágva árusították. Az Al-Dunáról, az Adriáról és külföldi tógazdaságokból szerezték be az árut a múlt század pesti halkereskedői, ők szállítottak külföldre is. Az élő halat → lajtban, → vonában, bárkában szállították, vagy jegelve, szárítva, sózva. Komárom, Bp., Apatin és Szeged voltak a leghíresebb halpiacok. A tőkeszegény fisérek maguk jártak a halásztanyákra összevásárolni a halat, amelyet lajtban vagy gyékénnyel letakart kocsin jég között szállítottak faluról falura. A halárusítás joga miatt sok vita keletkezett a céhes halászok és a halkereskedők között. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II. Bp., 1887–88); Takáts Sándor: A bécsi halkereskedők kiváltságai Magyarországban 1328-tól 1714-ig (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1902); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).