Fogarasi István ballada

TARTALOM

fogás

fogas

1. tárolóbútor függesztés céljára kiképezve. – a) Egy- vagy több ágú ..., ún. kalapfogas: többnyire faderékból hasított ágcsonk az akasztó. Az ágmaradvány gyakran fölfelé hajlított. Legkorábbi példánya svájci őskori telepről való. Újkori, népi példányai közt É-Németo.-ban templomi, ékrovásos díszű kalaptartók is vannak. – Mo.-on szórványosan többfelé is előfordul; van részekből összetett variánsa is. A mennyezetgerendáról lóg alá, főleg kalap számára. A D-dunántúli bikla-fogason a kamrában szoknya függ. Rendszerint dísztelen, de Kalotaszegről ismert színesen festett is. A kalapfogas változata a szalonna akasztására való gamó vagy kajmó, vagy kákó. – b) Akasztósoros fogas: deszkalapból, néha keskeny polccal. Mint ruhafogas hagyományos helye a hátsó ágy végénél vagy a kemence mögött van. Edény, élelmiszer, ill. szerszám tartására szolgáló, konyhai és kamrai változata is van. Ritka a díszített példány, a faragók munkái közt azonban van madár- vagy kígyóalakra faragott és emberábrázolásos is. Vasból készült a → cigányfogas. – c) Akasztósoros fogas korlátos polccal, edény tartására: → tálasfogas. – Irod. Gönczi Ferenc: Göcsej a kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése (Kaposvár, 1914); Schwindrazheim, Otto: Deutsche Bauernkunat (Wien-Leipzig, 1931). – 2. borona, fogasborona: rögtörő, talajsimító és magtakaró eszköz. A kapa fokával, csákánnyal, → hanttörővel végzett rögtörés helyett a kisebb összetapadt földdarabok szétverését, a szántás porhanyítását és elsímítását, ill. a szántásra szórt gabonamagvak betakarását végzik vele. Főleg a Dunántúlon használják rétek tavaszi tisztítására, a száraz fű és szemét összegereblyézésére, vakondtúrások elegyengetésére is. A 19. sz. elejétől a racionális gazdálkodás hívei propagálták rendszeres növényápolási hasznosítását. Ennek következtében a Dunántúlon és az Alföldön a parasztgazdaságokban általánosan elterjedt a kisarjadt gabonavetések és fiatal kapásnövények gyomirtó, talajlazító fogasolása. Igásállatokkal hámfa segítségével leginkább a szántás hosszában, ill. a vetés menetének megfelelően fogasolnak. Ha nagyon göröngyös a föld, a fogasra nehezéket (tuskó, kő, kerék) tesznek, vagy ritkán gyereket ültetnek rá. – A fogas használata az ókori Mediterráneumba nyúlik vissza. Első mo.-i említése a 16. sz.-ból származik. Bizonyosan korábban is ismeretes volt hazánkban, de múltját még nem tárta föl a kutatás. Borona nevének eredeti jelentése (= gerenda) sejteti, hogy az eszköz elődje állatok által vontatott földsimító szálfa volt. – A Kárpát-medencében a 19. sz.-ban használt fogasok tájanként eltérést mutatnak a keret alakjában, a fogak számában és elhelyezkedésében, funkciójukban azonban nincs különbség. A talajminőségekhez alkalmazkodva a fogas keretét erősebbre és nehezebbre, ill. sűrű vagy ritkább fogúra csinálták. A keret formája vidékenként változik: négyszögletes, háromszögű, téglalap, rombusz vagy trapéz alakú. Ny-Mo.-on a bakhátas szántáshoz speciális kettős kis fogasokat használnak. Az egyszerűbb favázas fafogú fogast minden ügyesebben faragó parasztember házilag elkészítette. Használata szórványosan e század derekáig fennmaradt. A múlt században rohamosan terjedő vasfogú fakeretes fogast többnyire falusi bognárok és kovácsok csinálták, a gyári készítésűeket is utánozták. A teljesen vasból készült fogas az 1850-es évektől lassan kezdte kiszorítani ezt a típust. Mivel azonban bevezetése nem jelentett lényeges újítást vagy munkakönnyítést, az 1950-es évekig nem vált kizárólagossá használata. (→ még: tövisborona) – Irod. Imre Samu: A felsőőri földművelés (Debrecen, 1941); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Varga Gyula: A parasztgazdaság munkaeszközei (A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában, 1848–1914. Bp., 1965).