gazdaság, parasztgazdaság

1. alapvetően mezőgazdasági termelést folytató, különböző, esetleg nem mezői, de azt kiszolgáló ágazatokat is magában foglaló (pl. háziipari vagy javító részleg), a parasztcsalád munkaerejére, esetleg néhány alkalmazott munkájára épülő üzemegység. A gazdaság alapja a birtokolt, használt magántulajdonban vagy bérletben bírt föld, amelyen mezőgazdasági termelés folyik. A gazdaság célja elsősorban az egész család önellátása, munkaerejének, állatállományának, eszközeinek újratermelése, s csak másodsorban az árutermelés. A gazdaság termelésének célja azonban koronként és vagyoni kategóriánként változik. A gazdaság a jobbágyfelszabadítás előtt nemcsak a saját fenntartására, munkaerejének megújítására szükséges javakat termelte meg, hanem bizonyos többletet is előállított, amelyet különböző szolgáltatások formájában (elsősorban természetben) kisajátított a föld tulajdonosa. Ugyanebben az időben a kisebb nemesi birtokok is önellátó jellegűek voltak, bár ezeken a munkaerő egy részét a jobbágyok biztosították. A kapitalizmus korában a gazdaságok zöme megőrizte önellátó jellegét, a csak a 30–40 hold felettiek termeltek jelentősebb mértékben eladásra is. A földnagyságon kívül a gazdaság termelésének szerkezete (pl. állattartó, szőlőtermelő) és a földminőség is befolyásolta az árutermelés mértékét. A gazdasághoz hozzá tartoznak az emberi munkaerőn kívül a munkaállatok, szerszámok, a gazdasági építmények, amelyek nem feltétlenül találhatók egy tagban, hanem egymástól távolabb is elhelyezkedhetnek, több üzemegységet alkotva (→ területi munkamegosztás, → üzemszervezet). A gazdaság munkáit, üzemegységeiben folyó tevékenységét a → gazda irányítja és hangolja össze. Az egyes családtagok, alkalmazottak az ő irányításával dolgoznak. Ugyancsak a gazda feladata a gazdaság gyarapítása, szükségleteinek megállapítása, különböző munkák, adásvétel dolgában való döntés. A gazdaságok működésének eredményességét két fő ágának, a földművelésnek és állattartásnak az összehangolása, viszonya határozza meg, de jelentős szerepet játszik a melléktevékenységek (kertgazdaság, fuvarozás, ipari munkák, háziipari tevékenység, gyűjtögetés) jó bekapcsolása, összehangolása is a két fő gazdasági ággal. – Mo.-on a gazdaságoknak vidékenként különböző típusai vannak, s ezeket a típusokat az egyes ágazatok arányával és jellegével (intenzitás mértéke) jellemezhetjük. Az egyes gazdaságtípusokat a magyar néprajztudomány még nem foglalta rendszerbe, csak legszembeötlőbb és egy-egy nagyobb vidék viszonylatában kiugró jegyeit rögzítette esetenként. Így számon tartjuk az alföldi tipusú gazdaságot, ahol a gabonatermesztés és külterjes állattartás kapcsolódik össze, s határozza meg a gazdaság jellegét, a D-alföldi és kiskunsági kerti művelésre épülő vagy annak nagy teret szentelő gazdaságokat (makói, szegedi, kalocsai hagyma- és paprikakertészek), az Eger–Gyöngyös, Tokaj vidéki és Balaton melléki szőlőtermelésre épülő gazdaságokat, az Északi-Közép-hegység, Erdély, a Bakony mindent termelő földműves és állattartó gazdaságait, ahol a földművelés az állattartás mellett csekélyebb jelentőségű, és nagyobb szerepet kapnak a táj lehetőségeit kihasználó egyéb tevékenységek, alkalmi munkák (gyüjtögetés, erdőlés, fafaragás, fuvarozás, mészégetés, szénégetés, idénymunkák: summásság, aratás, szőlőmunkák). Az egyes területek gazdálkodásának ez a jellege, így a gazdaságok itt felsorolt típusai az elmúlt évszázadban alakultak ki ebben a formában, bár közülük nem egy terület nagy múltra tekint vissza (borvidékek). A nagy tájátalakító munkák előtt az Alföldön is differenciáltabb jellegű gazdaságtípusok voltak. A gazdaságok fenti típusai még kisebb egységekre, helyi típusokra tovább bonthatók. A néprajz azonban adós mind az átfogóbb, mind a részletezőbb kép megrajzolásával. – Irod. Erdei Ferenc: Futóhomok (Bp., 1937); Erdei Ferenc: Parasztok (Bp., 1938); Szabó István: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914 (Bp., 1965); Makkai László: Jobbágytelek és parasztgazdaság az örökös jobbágyság kialakulásának korszakában (Tanulmányok Zemplén megye XV–XVIII. századi agrártörténetéből, Bp., 1966); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Gyímesi Sándor: A kapitalizmus és a parasztgazdaság (Ethn., 1968). – 2. parasztgazdák társulása állataik közös kint háló nyájban való legeltető tartására. A paraszti kisüzemek az állattartás bizonyos mozzanatait, így elsősorban a legeltetést – már évszázadokkal korábban is közös pásztorlás révén igyekeztek megoldani, mert az rentábilisabb volt. A közös legeltetés bizonyos kooperációt igényelt a legegyszerűbb formáknál is: pl. a naponta hazahajtott nyájak esetében is közös pásztorfogadást, a legeltetés rendjének megállapítását stb. A tartás a kihatott nyájak esetében is még szoros összefüggésben maradt az egyes paraszti üzemekkel. Kint háló nyájak szervezése, amikor az állatok egész évben vagy az év jelentős részében pásztoraikkal együtt a parasztgazdaságoktól térbelileg is elszakítva, a pásztorszálláson – legelőn vannak, vagyis egyfajta közös tartozéküzem létesül, az szorosabb együttműködést követel az állatok tulajdonosaitól is. A kétféle legeltetés-szervezés között szervezeti szempontból választóvonal húzódik, s a különbség kifejeződik abban is, hogy gazdaságnak csak az olyan gazdacsoportot, gazdatársulást nevezik, amely kint háló közös nyájat, szállásos nyájtartást szervez. A gazdaságok önkéntes alapon szerveződtek, egy-egy településen belül szükség szerinti számban; az Alföldön pl. a nagy parasztvárosokban nyolc-tíz is. – Az egy-egy gazdaság előtt álló feladatokat részleteiben a helyi viszonyok szabták meg. Hajduszoboszlón pl. a gazdatársaknak a gazdaság létrehozásánál és működtetésénél a következő kérdéseket kellett megoldaniuk: a közös nyájba vert állatok számon tartása (tulajdonjogának biztosítása); legelő biztosítása; az állatok őrzői számára pásztorkunyhó, az állatok számára hodályok biztosítása; munkaerőről gondoskodás; fogyóeszközök és egyéb üzemeltetési költségek biztosítása; a szállás gazdaság általános irányítása. A gazdák részvétele a szállásos állattartásban minimális volt; bizonyos hagyományos kollektív termelőmozzanatok elvétve előfordultak ugyan (pl. a nyáj ki- és hazahajtása a gazdák tényleges részvételévél), a munkát azonban a termelést szolgáló szövetkezésben bérért alkalmazott hivatásos pásztorok látták el. A juhállomány közös nyájakban tartásának egyik gazdasági indoka éppen az volt, hogy ezáltal a komplex paraszti gazdaságok a sokféle tennivaló egy részétől épp a nyári időszakban mentesültek. A gazdatársakat a közös szállásgazdaság fenntartása és irányítása kis szervezett együttessé tette, amely a maga szabályai, szokásai szerint működött. A kis közösség élén listásgazda állt, kifelé ő képviselte a gazdaság ügyeit, ő vezette a jószág- és egyéb listákat, hívta össze és vezette a gyűléseket. Pénztárnok intézte a pénzügyeket a azok nyilvántartását. A gyűléseken jegyzőkönyvet készítettek, jó fogalmazóképességű gazdatársat választottak jegyzőnek. Az eljáró vagy tizedes szervezési, híradási feladatokat látott el, a pásztorokhoz hasonlóan fizetett alkalmazott volt, de ettől függetlenül lehetett egyben gazdatárs is. A gazdaság évente több ízben tartott gyűlést a helyadó gazda házánál. A fontosabb gyűlések → gazdasági evéssel jártak együtt. A helyadó gazdánál őrizték – ha volt – egy-egy gazdaság közös vagyontárgyait. A gazdaságok e néven az Alföldön ismeretesek, ahol a heverő- vagy tőkeállat tartására alakultak. Valószínűleg a korábbi extenzív tartás emléke, hogy egyes helyeken a gazdaságok egész évre fogadtak pásztort, jóllehet csak tavasztól őszig volt közös nyáj már; télen a pásztor gazdaságról gazdaságra járva egészségügyi szempontból ellenőrizte a birkákat. Az extenzív tartás idején egész évben folyt legeltetés, a szállásgazdaság egész évben fennállt. – Történetileg a gazdaságok a késő feudális és feudálkapitalista gazdasági fejlődés termékeinek látszanak. Kora középkori források még nem említik őket. A 18. sz.-ban több alföldi parasztvárosban (Debrecen, Hódmezővásárhely, Kiskunság) már megvoltak. Az új közigazgatási rendszer kiépítésekor bizonyos gazdaságirányítási funkciók ellátása – amelyek korábban a communitások szabályozása alatt álltak – az új községigazgatási kereteken kívül maradt, s ezeket ún. autonóm gazdasági közösségek látták el. A gazdaságok ezek közé tartoznak. Tágabb értelemben termelési szövetkezetek, amelyeknek – mint az összes kapitalizmus korabeli termelési szövetkezetnek – lényeges vonásuk, hogy nincs bennük termelőszövetkezeti jellegű kollektív munka. Másrészt számos vonásuk jól kitapinthatóan feudalizmus kori hagyományt testesít meg. A termelőszövetkezeti gazdasági átszervezésig álltak fenn. A gazdaságok legközelebbi rokonai az → esztenaközösségek. Erdélyben helyenként az utóbbiakat is gazaságnak hívták. – Irod. Ecsedi István: Gazdasági evés (Népünk és Nyelvünk, 1931., 1–3. sz.); Imreh István: Székely falutörvények (Kolozsvár, 1947); Erdei Ferenc: Mezőgazdaság és szövetkezet (Bp., 1959); Földes László: Egy alföldi juhtartó gazdaság (Népr. Ért., 1962).