esztenaközösség

juhtartó gazdák társulása, amely közös → esztenát létesít, ill. működtet. Hagyományos termelési szövetkezet, az ún. autonóm gazdasági közösségek egyik, Erdélyben általánosan elterjedt változata. Az állattartó gazdatársulások a → gazdaságok egyik sajátos típusa, alfaja. Az esztenaközösség gazdasági feladata – a gazdaságoknál írtakon túlmenően –, hogy a közös (egyéni tulajdonban levő állatokból egyesített) fejőnyáj tejének feldolgozását és a tejtermékeken való osztozást is szabályozza. Ebben különbözik az alföldi nem fejős nyájak szállásgazdasági tartására létesült gazdaságoktól, de az alföldi hagyományos fejőnyáj-társaságoktól is; az Alföldön ugyanis a fejőnyájakat rendszerint a települések közelében fejték meg, s a tejet nem a szálláson dolgozták fel, hanem bevitték a soros gazdához, s ott a háztartásban került feldolgozásra. Az erdélyi esztenaközösségek számára azonban a legfontosabb közösségi szabályozást igénylő kérdés a tej vagy tejtermékek elosztása volt, s az esztenákat, ill. esztenaközösségeket eszerint is különböztették meg, a bonyolult lokális elosztási rendszerek szintén lokális megnevezései szerint (pl. derék-, szer-, mértékes esztena). Az esztenaközösségek általában fogadott pásztorral végeztették a legeltetést és a tejfeldolgozást, helyenként különböző mértékben azonban a gazdák is kivették részüket a tejfeldolgozásból, különösen a szeresztena rendszerénél. Az esztenaközösség egészének vagy kiküldött bizottságának felügyelete mellett történt a juhok szezoneleji próbafejése, amelynek eredményétől függött a termékekben való részesedés mértéke. Az esztenaközösségnek kellett biztosítania a tejfeldolgozás eszközkészletét és az esztenaházat is. Az esztenaközösségek (Székelyföldön: társaság, gazdaság, juhnyájgazdaság, cimboraság, cimboraszer; tagjai: esztenás társ, tag, cimbora, gazda) egyik tagjukat vezető gazdának választották (főgazda, esztenabíró, majorbíró), aki kifelé és a pásztorok felé az esztenaközösséget képviselte. Az esztenaközösségek szükség szerint gyűléseket tartottak (juhgyűlés, majorsággyűlés), amelyen minden tag részt vett. Egy-egy községben szükség szerinti számban voltak esztenaközösségek; néhol a falu hagyományos közigazgatási egységei (tízes) szerint – s ilyenkor az esztenaközösség ügyeit azon tízesgyűlés intézte –, másutt a falu települési egységei szerint (alszeg, felszeg) jöttek létre, kivételesen erősebb rokonsági hangsúllyal (Szentegyházasfalu a Hargitán), de mindig egy falun belüliek tartoztak egy esztenaközösségbe. – A havasi esztenákon kívüli esztenáknál – tehát a Székelyföldön, régebben a nyomásos forgórendszerű szántóhatáron levő esztenáknál, a Mezőségen pedig általában – az esztenázás idénye egyidejű volt a → kosarazáséval. E helyeken az esztenaközösség szabályozta a kosarazás elosztását is, ami működésében, a tisztségviselők megnevezéseiben stb. is kifejezésre jutott. Gyergyóban voltak tehénesztenák is, ezek a 20. sz. kezdete táján keletkeztek csak a juhesztenák mintájára, azok szókincsével; esztenaközösségek azonban ezzel kapcsolatban nem épültek ki, mert a tehénesztenákat vállalkozó típusú bácsok létesítették, akik az egyes állattulajdonosokkal egyénileg egyeztek meg. – Irod. Kós Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat (Miscellanea Ethnographica, Erdélyi Néprajzi Tanulm., szerk. Gunda Béla, Kolozsvár, 1947); Földes László: Esztena und Esztena Genossenschaft bei den Szeklern (Viehzucht und Hirtenleben, in Ostmitteleuropa, Bp., 1961); Beiträge zur Frage der Esztena Genossenschaften (Melkengenossenschaften) in der Siebenbürger Heide (Viehzucht und Hirtenleben, szerk. Földes László, K. Kovács László, Gunda Béla, Belényesy Márta, Bp., 1961).