kosarazás

a szétszedhető akol, a juhkosár rendszeres továbbhelyezésével, a nyáj éjszakázóhelyének tervszerű változtatásával történő trágyázás. A kosarazásnak akkor és ott volt különösen jelentősége, amikor az istállótrágya talajjavításra való használata még nem terjedt el, ill. ott (pl. hegyvidékeken), ahol nehéz volt az istállótrágya helyszínre szállítása; a juhnyájak viszont helyben voltak. A kosarazás általános és intenzív volt Erdélyben és az É-i-Kárpátok vidékén, ill. ma is az. Az Alföldön és a Dunántúlon bár sokfelé, de mégis szórványosan és kevésbé alkalmazták. Az Alföldön, főleg a középkorban a nyájak állás-, szálláshelyének ugyane célú, de építmény nélküli változtatása, a telkesítés volt gyakori. A kosarazással főleg szántóföldek (nyomás, ugar, hegyi szántók) és rétek talaját javították. A kosarazás Európa más országaiban is szélesen elterjedt, így a Balkánon, német területen pl. Thüringiában, Vesztfáliában, Svájcban, Skandináviában; a 16. sz.-tól ismerik, nevéből következtethetően német közvetítéssel. Cseho.-ban és D-Lengyelo.-ban, a Kárpátok vidékén valószínűleg a vlachok honosították meg. – A kosarazás jelentőségét és hosszú gyakorlatát mutatja, hogy bizonyos jogszokások is kialakultak vele kapcsolatban (német Hordenrecht); Erdélyben a kosarazásból a nyájtulajdonosok közti részesedésnek különböző kimódolt rendszerei voltak. (→ még: esztenaközösség, → esztrenga, → trágyázás) – Irod. ifj. Kós Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat (Miscellanea Ethnographica, szerk., Gunda Béla, Kolozsvár, 1947); Jacobeit, Wolfgang: Schafhaltung und Schäfer in Zentraleuropa bis zum Beginn des 20. Jahrhunderts (Berlin, 1961).