farbőrugrás

bányászszokás, az új bányásszal munkába lépése napján átugratták a farbőrt, s ezzel jelképesen bányásszá avatták, a szakmába tartozónak fogadták el. A farbőr a 18. sz.-ig a bányász munkaruhájának része. Durva, hátul a derékra akasztott borjúbőr-lepel. Azért viselték, hogyha meredek, szűk vágatokban a gerendákon siklottak, fel ne sértsék magukat, vagy ha leültek a nyirkos vágatokban órákon keresztül ékkel, kalapáccsal dolgozni, meg ne fázzannak. A baleset- és egészségvédelmi célból használt farbőrt munkán kívül is magukon hordták. Amikor pedig már a bányában nem volt rá szükség, finomabb kivitelben díszként a bányászegyenruha tartozéka lett. A farbőr az egykori erdélyi bányákban jelent meg. Első emléke Nagybánya és Felsőbánya 1347-ből származó várospecsétjén látható, amelyen a bányászok már farbőrt viselnek. Innen kerülhetett a fontos ruhadarab a 15. sz. körül a felvidéki bányákba, s itt alakulhatott ki a farbőr szokása is. A farbőr a legtovább Selmecbányán tartotta magát, hol a Bányászati Akadémia elsőéves hallgatójának, a baleknak a sörrel való megkeresztelése után még át kellett ugrania a farbőrt, s csak ennek megtörténte avatta bányásszá, az Akadémia polgárává, „mert a farbőr jelentette a határt az utált filiszter és a vidám bursélet között”. A múlt század negyvenes éveiben az Akadémia igazgatója többször is tiltotta a diákegyletek által támogatott „bőrön át való ugrálást”, de eredmény nélkül, mert a diákok nemcsak a balek-keresztelőkön, hanem más alkalmakkor, szakestélyeken stb. mindig találtak „keresztelni valót” s okot az ivászatra, a farbőrugrásra. Így a szokás még inkább megerősödött, és a múlt század közepén a Selmecbányáról elkerült diákok a mai Ausztria, Csehország, Jugoszlávia területén is elterjesztették. A szokás Lengyelországban – különösen Krakkó környékén – is több évtizedes múltra tekint vissza, a néhány évvel ezelőtt a Ruhr-vidék szénbányáiban is meghonosodott. A mondott országokban a farbőrugrást a bányákban rendszerint december 4-én, Borbála napján, a bányászati főiskolákon pedig röviddel az új tanév megkezdése után alkalmazzák. Az ugrás módja ezekben az országokban kissé megváltozott, mert nem nekifutással történik, mint egykor Selmecbányán, hanem székről vagy hordóról, és a jelöltnek előzetesen választ kell adnia néhány formálisan feltett kérdésre. Ha e feltételnek eleget tesz, és a bányászatot élethivatásnak vállalja, megkapja az engedélyt az ugrásra. A farbőrt ilyenkor „oktatói”, magasabb évjáratú diáktársai tartják. Az ugrás után a felavatott diák a jobb kezében tartott sörös poharat kiüríti. A farbőrugrás a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem bányamérnök hallgatóinak balek-keresztelőin is meghonosodott (→ avatás). – Irod. Faller Jenő: A farbőr használatának eredetéről (Bányászati Lapok, 1963. 12. sz.); Faller Jenő: A farbőrugrásról (Bányászati Lapok, 1966. 5. sz.).