avatás

1. az emberi élet jelentős fordulatait, társadalmi állapot-, státus- és környezetváltozásait sűrítetten kifejező → rítus és → szokás, amelyet egyének vagy az egyént befogadó társadalmi csoportok és szervezetek gyakorolnak. Az avatás rítusát szokásszerűen kiváltó és előidéző szokásszabályok és normák tartalmazzák az avatandó iránt támasztott követelményeket, amelyek gyakran maguk is rítusformát öltenek az avatást megelőző, az alkalmasságot, rátermettséget bizonyító → próbában. Néha maga az avatási ceremónia is utal a rítust kiváltó okokra, érdekekre és célokra, azonban lényege szerint a fordulat, az állapotváltozás ünnepélyességét és fontosságát hangsúlyozza változatos eszközcikkel. Az avatás az → átmeneti rítusok egyik válfaja. – 2. A magyar parasztság avatási rítusai és szokásai a következő tagolódást mutatják: a) Az emberi életet, életkorváltozásokat kísérő avatások. Jellegzetességük, hogy meghatározott életkorhoz és az életkort jellemző funkciókhoz kötődnek, de ezzel együtt meghatározott csoportokba és szervezetekbe is bejuttatják a felavatott egyéneket. (Pl. → családba fogadás; az újszülött gyermek befogadása; megbütülés a gyermek iskolába kerülésekor; → legényavatás és → leányavatás: a serdülőket a legények és lányok csoportja vagy szervezete felnőttként és a csoport vagy szervezet tagjaiként ismeri el; → asszonyavatás: az asszonyt szülése után az egyház és társadalmi közössége asszonyként ismeri el stb.) b) avatási rítusok és szokások, melyek az egyént valamely társadalmi csoport vagy szervezet tagjává teszik. Ezek a rítusok és szokások is meghatározott életkorhoz kötődnek, azonban fő sajátosságuk, hogy a csoportba vagy szervezetbe kerülés motívumait hangsúlyozzák. (Pl. Aki először arat aratóbandában, a banda tagjává avatják stb.) c) A harmadik csoportba azok az avatások tartoznak, amelyek az egyénnek a szervezetben, csoportban betöltött funkcióihoz kapcsolódnak, vagy az egyén meghatározott teljesítményeit minősítik. (Pl. céhes avatás, legénybíró avatás.) – Az avatás rítusként akkor funkcionál, ha hátterében felismerhető és megtartott normák, elvek, ideológiák húzódnak meg. Ezek összességét nevezzük érdeknek, amelyben az avatottakkal szembeni közösségi várakozás koncentrálódik. (Pl. A legénnyé avatandó tudjon kaszálni, tűrje a fájdalmakat, legyen becsületes stb.) Attól függően, hogy az érdek elvárása mennyire mély és fontos az adott közösségben, az avatás lehet rítus és nem rítus, vagyis olyan szokás, amely mögött a kiváltó okok elhalványultak vagy teljesen eltűntek, mégis rendszeresen megjelenik meghatározott alkalommal. A magyar parasztság avatási szertartásai ebben az értelemben közelebb állnak a szokáshoz, mint a rítusok előbb meghatározott köréhez. Ennek két oka van. Egyrészt – mai ismereteink szerint – kevés zárt szervezet alakult ki a magyar falun belül, másrészt avatási ceremóniáinkban több a világi, nem egyházi, nem babonás elem, s ez az avatás rítusjellegének kibontakozását – az előbb mondottakkal együtt – nem segíti. Ez a praktikumra hangoltság tette lehetővé, hogy avatási ceremóniáink számos ötletet, egyéni-alkalmi rögtönzést építsenek magukba és a változatok szinte falvanként módosuló sokféleségét hozzák létre. Az avatási ceremónia ennek megfelelően lehet komoly, játékos és parodisztikus, attól függően, hogy végrehajtói milyen jelentőséget tulajdonítanak az avatás tartalmának. (→ még: korcsoport, → korosztály) – Irod. van Gennep, A.: Les rites de passage (Paris, 1909); van Gennep, A.: Manuel de folklore français contemporain (I., Paris, 1943); Szendrey Ákos: Legényavatás. (Ethn., 1952); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek–népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966); P. Madar Ilona: Sárrétudvari hiedelmek (Népr. Közl., 1967).