szokás

1. a társadalmi együttélési formákra jellemző tevékenységek és elgondolások történelmileg kialakult köznapi megjelenési módja, amely az emberi cselekvés, magatartás és gondolkodás kulturális szabályozottságán túl a szabályozottság kötelező erejének mértékét, kiterjedtségét és minőségét is tükrözi. A mindennapi élet rendezett tartománya, de nem a teljes mindennapi élet. Hatósugara annál szélesebb, mennél zártabb társadalmi viszonyok, intézmények és ideológiák közt hat, s annál szűkebb, minél nyitottabb, kísérletezőbb társadalmi alakulatban érvényesül. Tendenciaként juttatja évényre azt a törvényt, amely szerint a mindennapi élet a kusza, rendezetlen állapotokból a rendezett, zárt állapotok felé törekszik és halad. A folyamat eredményeként kibonatkozó látszólagos nyugalmi állapot a szokás maga, és annak egyes alakjai, a konkrét szokások. A szokás-fogalom jelentésköre világosan utal erre a kettősségre már a köznapi használatban is. Meghatározza egyfelől azokat a jelenségeket, amelyeket a társadalmi együttes szokásnak tart, másfelől a jelenségek megszokottságának mértékét minősíti azáltal, hogy működésük módjaiban megjelöli a szokásszerűt. Ilyen értelemben szokásnak minősül minden társadalmi jelenség, ha működését az egyöntetűség, az ismétlődés és a szabályozottság jellemzi, még akkor is, ha a szabályozottság nem jelent többet, mint a gyakorlat erős megszokottságát. A rendező elvek (→ norma) mögött ezért nem kereshető eleve a szokás, mert nem bizonyos, hogy a normák megszokottsága a gyakorlat megszokottságából következik, és megfordítva: a gyakorlat erős megszokottsága nem feltétlenül a rendező elvek, elgondolások gyakorlati alkalmazásának a következménye. Egyszerűbben: az „azt szokás mondani” és az „azt szokás tenni” kijelentések nincsenek egymással szükségszerű összefüggésben. A szokás természete miatt elkerülhetik egymást és az elgondolások szokásaként, a tevékenységek szokásaként, az emberi kapcsolatok szokásaként élhetnek egymás mellett anélkül, hogy elgondolások szokásaiból a gyakorlat szokásai és a gyakorlat szokásaiból az elgondolások szokásai közvetlenül magyarázhatók lennének. – A szokás ellentéte, átalakulásának és megszűnésének kiváltója a nem-szokás. Értjük ezen a mindennapi élet és gondolkodás mindazon tartományait, amelyeket a szokás nem hat át vagy nem képes minden vonatkozásban alárendelni őket a maga funkcióinak. A mindennapi gondolkodásban a szokás ellen munkálnak az ötletek, felismerések, friss tapasztalatok, a munka szokásos elvégzési módjait változtatják meg újítások, gazdaságosabb technikák, az emberi érintkezés szokásrendjét gyökeresen átalakíthatják a társadalmi változások nyomán kibontakozó generációs törekvések, a világnézet forradalmi átalakulásai, – és végül: a szokás ellen munkál az újabb szokás a megszokottságok minden szférájában. Szokás a szokás helyébe két úton kerülhet. A régi szokás által nem rendezett gyakorlat szokássá szerveződik, ami nem jelent feltétlenül egészen újat, mert a régi hordalékait is magába építheti, és megteremti ezáltal az életforma folyamatosságát. Ugyanakkor az illető társadalmi együttes – konfliktusok árán – átvehet egy másik, a korábbitól eltérő, de számára életviszonyaiban már előkészített szokásrendet újként, ha ennek tartalma és értelme az őket keretező formákkal együtt vagy azok nélkül fontossá vált. A szokás értelme és tartalma az a szerep, amelyet a vele élő társadalmi alakulatban betölt. Ez a szerep döntően a reguláció: a dolgok elvégzése, a társadalmi kapcsolatok megteremtése és a róluk való gondolkodás módjának a meghatározása. A szokásnak ezt a mindennapi életben betöltött szerepét nevezzük regulatív funkciónak. A szabályozás, a reguláció, mint ezt tudjuk, nem terjed ki a teljes mindennapi életre, mert ha így lenne, a kimozdulás, a fejlődés útjait a szokásnak ez az egyetlen funkciója is elzárná. A mindennapi élet azonban még a legteljesebb zártság képletei mögött is mozog, s ezt a mozgást a szokás, bár elkésve, követi. De minden változékonysággal szemben a szokás az állandóság hatékony látszata a vele élők életformájában és gondolkodásában. Regulatív funkciója szokásképző és megtartó erőként ezért érvényesül igen különös módon: mozog, változik a mindennapi élet mozgásait követve, és beáll, megmerevedik, mint ezeknek a változásoknak a foglalata, kerete, amely a változások árnyalatait is eltakarja, kiegyenlíti. A szokásnak ezt a funkcióját nevezzük visszatükröző funkciónak. A szokás kétarcúsága tehát úgy foglalható össze, hogy a) regulatív funkciója az embert a hozzá és – rajta keresztül – a társadalmi csoportjához (közösségéhez) való alkalmazkodásra kényszeríti, integrálja, míg b) visszatükröző funkciója révén egész társadalmi környezetét arra készteti, hogy a szokás által hordott értékeket az őket hordozó formákkal és eszközökkel együtt tartsa meg és hagyományozza át az utódoknak. A regulatív funkció a szokás működésének természetes formája, a visszatükröző funkció pedig a reguláció eszköze: szabályozza, mit és hogyan kell elfogadnia és megélnie az illető társadalmi csoportnak, alakulatnak. A két funkció arányai a szokásban azonosak, mert a szokás annyit tükröz az általa regulált valóságból, amennyit szabályoz. A regulatív funkció túlsúlya a szokást a változékonyságra, képlékenységre kényszeríti, a visszatükröző funkció túlnövései pedig éppen ebből a változékonyságból szakítják ki; megmerevítik, eltávolítják a mindennapi élet közvetlenségéből, s önmaga megszokottságával regulálja és jellemzi azokat az életviszonyokat stb., amelyekhez látszatok, és a szokás megszokásai kötik. – A két funkció azonos arányainak törvénye segítségével írhatjuk le a konkrét társadalmak, közösségek, csoportok szokásainak egymásra rétegzett, történelmileg változó típusait, azt a módot, ahogy a mindennapi gyakorlatból kiemelkedve, az objektiváció különböző fokait elérik, s kialakítják sajátos szerkezetüket, eszközkészletüket, szimbolikus jelrendszerüket. A szokás-elmélet alapvető kérdése tehát úgy hangzik: milyen történelmi, társadalmi érdekek és erők alakítják ki a dolgok végzésének, az emberi kapcsolatok lebonyolításának és az ezekről való gondolkodásnak szokásos, tehát rendezett, egyöntetű, huzamosan ható, s ilyen értelemben nemzedékek tradíciójává (→ hagyomány) váló módjait. – Az érdekek, és erők, valamint a szokás bármely megismert alakja között nehéz közvetlen kapcsolatokat, okozati összefüggéseket kimutatni. Ennek oka, hogy a kiváltó érdek a szokás működése során elhalványul, mert a) a szokás megjelenésével az érdekben feszülő konfliktus megoldást nyert, és b) a megoldás módjának megszilárdulása révén a szokás képes arra, hogy az érdekre való állandó hivatkozás nélkül önmagát magyarázza mindaddig, amíg újabb érdekek nem mozdítják ki tartós állandóságából és tehetetlenségéből. A folyamat ellen hat és a kimozdulást hatásosan késlelteti a szokás tehetetlenségi nyomatéka. Ezen azt értjük, hogy a szokás a dolgok végzésének, az emberi kapcsolatok bonyolításának, a róluk való gondolkodásnak gazdaságos, kényelmes és kipróbáltan hatékony módjait kínálja, amelyeket folytatni praktikusan is könnyebb, mint megújítani. Másfelől az emberek nemcsak a dolgok végzésének a módjait szokták meg, mint szokást, hanem a szokást is megszokhatják, mint dolgot. A mindennapi élet történelmi fejlődése során kialakult szokások azért maradhatnak fönn évezredeken keresztül is anélkül, hogy a velük élő emberek okát, magyarázatát tudnák adni ennek a hosszú virágzásnak. Ebből a tényből vezethetők le a szokás szélső, egymástól lényegükben különböző típusai: egyik oldalon a dolgok végzésének rendezett módjai, a szokások, a másik oldalon a szokások mint a szokások megszokásai. Ez utóbbiak között találjuk a konvenciókat, formaságokat, → gesztusokat, s azokat a társadalmi, vallási intézményhez kötött → rítusokat, ceremóniákat, amelyek révén – többek között – ezek az intézmények egyáltalán intézményesülnek, és ide soroljuk azokat az → ünnepi szokásokat, amelyek az emberi élet jelentős fordulópontjait, a naptári év kiemelkedő napjait ünneppé avatják. Történelmi hátterük valamely szokás (az elgondolások szokása, a hiedelem értelmében is), amely számtalan áttétellel és halványan tükrözi egykori szerepének értelmét, ha teljes megfejtéséhez nem is jutunk mindig el, s történelmi mozgásait nem is tudjuk tökéletesen feltárni és pontosan követni. – A szokás nemcsak annak a tartománynak kiterjedtségét tükrözi, amelyet a mindennapi életből magának kiszakított, hanem azokat az értékeket is, amelyeket ebben a tartományban a mindennapjait élő emberi csoport felhalmozott. Egy munkafolyamat elvégzésének módja alapján minősíteni-viszonyítani tudjuk a megszerzett tapasztalat kollektivitását és fejlettségének szintjét. A társadalmi kapcsolatok szokássá szerveződésének módjaiban tükröződnek mindazok az erkölcsi normák, amelyeket az együttélő csoport tagjaival szemben rendszeresen támaszt és tőlük meg is követel. A követelés egyik eszköze a szokás, amely – természete révén – az erkölcsi normák parancsait a betartás közvetlenségében és ennek magától érthetődöttségében rejti el, vagyis önmagából képezi az erkölcs normáit, s ezzel normajellegüket tökéletesen meg is szünteti (→ még: népszokás) – Irod. Benedict, R.–Mead, M.: Patterns of Culture (New York, 1959); Gehlen, A.: Der Mensch. Seine Natur und Seine Stellung in der Welt (Frankfurt am Main, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1969); White, L. A.: A kultúra fejlődése (Bp., 1973).