gesztus (lat. ’taglejtés, testmozdulat’)

olyan kifejező testmozgások sorozata, amely a közösség tagjai számára hírértékkel bír az egyén lelkiállapotáról, ki nem mondott szándékáról, véleményéről. A lélektani szakirodalom a gesztusokat metakommunikációként értelmezi. Rendszerint önkéntelen megnyilvánulás, de közlést tartalmaz, melyet a társadalom többi tagja minden nehézség nélkül megért. Sorozatos előfordulása gesztikuláció, személyhez kötve gesztúra. Értelmezésével és osztályozásával újabban a kommunikációelmélet foglalkozik. Az emberi viselkedés tagolatlan folyamata többszörösen rétegzett. A viselkedés bármely mozzanata bizonyos közlést tartalmaz, a társadalom többi tagja értelmezi, megérti a cselekvéseket. Ebben az értelemben minden viselkedést informatívnak tekinthetünk, s csak akkor nevezzük kommunikatívnak, ha benne az információ átadásának szándéka is megnyilvánul. Az informatív és a kommunikatív viselkedés megkülönböztetése egyértelmű a jelzésnek, mint a közlés anyagi hordozójának és a jelnek, mint a kommunikációs folyamat egységének a megkülönböztetésével. Az emberi beszéd az a viselkedési forma, amely kifejezetten kommunikatív funkciókat lát el, s egyben más kódok metanyelveként is felhasználható. A nyelv mellett van másfajta kommunikatív viselkedés is, ilyenek a plasztikai művészetek, melyekben a közleményeket vizuális terminusokban kódoljuk; az akusztikus kódban a zene; a kinetikus kódban a mozgások, a „tánc nyelve” és végül a távolsági viszonylatokat beállító proxemikus viselkedés. A vízuális csatornán érkező jelek közül a kinetikusok abban térnek el a plasztikai (szobrászat, festészet) kommunikáció jeleitől, hogy a kinetikus jelrendszerben kódolt közlés elemei időben bontakoznak ki. A gesztusok ezek közé tartoznak. A gyímesi csángó → keserveseket szinte mozdulatlan fejtartással, merev arccal éneklik, annál árnyaltabb és egyénibb a dallam és szöveg előadása. A → mulatónótákat és → táncnótákat viszont fel-felkapott fejjel, fenyegető ujjmozdulatokkal, esetleg összekapaszkodva, hajlongva stb. éneklik, a mondanivaló háttérbe szorul. A gesztus kérdését a → mesemondónál vizsgálták behatóbban. Az egyes típusok közül főként az ún. vizuális és motorikus → előadó él vele. Többféle szerepe van: 1. cselekvést, folyamatot, esetleg tárgyat ábrázoló, leíró, utánzó mozdulat (a mesemondó megmutatja valaminek a magasságát, köszönéskor lekapja a kalapját, verekedés elmondásakor levegőbe üt stb.); – 2. bizonyos belső jelenségekre (jellem, érzés, lelki folyamat) utaló jelképes mozdulat (ujjával homlokára bök, ha hősének valami eszébe jut, fenyeget, int, a tehetetlenség jeleként tenyerét kifelé fordítja stb.); – 3. közeli személy, tárgy bekapcsolása a mese menetébe (pl. egyszerű rámutatással); – 4. nyomatékoló, magyarázó mozdulat (pl. ököllel asztalra csap stb.). A mesei előadás vagy annak jelentős része teljes egészében is épülhet a mimikára (pl. amikor egy történetben süketnémával beszélgetnek), ez azonban kivétel. A gesztus életre kelhet a test egésze által (testtartás, ülésmód, járás), kifejeződhet testrészek (kar, kéz, ujjak, fej) révén, vagy megjelenhet az arcon (szemöldökfelhúzás, kacsintás, ajkbiggyesztés). – A gesztusok leggyakrabban a verbális-vokális közléseket kísérik, azokat értelmezik, aláhúzzák, „jelentőségteljesen” elmélyítik (vagy éppen ellenkezőleg a gesztus éppen ellentétes értelmű, mint a szóbeli közlés, s ezzel erős expresszív hatást lehet kelteni). Mivel a gesztusok a kulturálisan beidegződött viselkedési repertoár részei, igen sok olyan gesztus van, amely csak egyes népeket, népcsoportokat jellemez, de vannak rasszokra jellemzők is (pl. → csók) és még több általános, pánhumán gesztus (pl. sírás, nevetés). Ezeknek ismerete és helyes használata a mindennapi életben hasonlatos a nyelv használatához. Ezért beszélnek egyes kutatók az ún. gesztusnyelvekről (kétségtelen, hogy az indiai táncnak van egy kialakult mozdulat- és gesztusnyelve, hasonlóan a japán No-drámának is, s az európai civilizáció napjainkban kialakította az országúti autózás nyelvét is. A hagyományos magyar paraszti kultúra leggyakoribb gesztusai a köszönést kísérő mozdulatok; továbbá a mulatást, éneklést, mesélést kísérő gesztusok. (→ még: előadás, → fügemutatás, → keresztvetés, → köpés, → mimika) – Irod. Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Hoppál Mihály: Gesztuskommunikáció (Általános Nyelvészeti Tanulmányok, VIII. 1972).