keserves, keserves ének, kesergő

népi líránk egyik műfaja, mély lelki fájdalomból fakadó, bánatos hangulatú egyéni → panaszdal. Irodalmi és félnépi előzményei már a 16–17. sz.-tól feltűnnek; műfaji rokona a → bujdosóének, → vándorének s részben az újabb kori szociális panaszdal (ezt a bukovinai székelyeknél még keserves helyettesíti). Formailag eltér, hangulatilag rokon a kötetlen síratóének (ezt a gyimesi csángóknál alkalmanként keserves is helyettesítheti), a kettő között átmeneti énektípus az önsirató. Külön alkalmi típusa a → katonakeserves; a székelyek a szerelmi bánatot megfogalmazó énekeket félkeservesnek nevezik. Valaha az egész magyar nyelvterületen általános volt, később annak keleti szélére szorult vissza. Fiatalok (szerelem, katonaság, bujdosás), asszonyok (idegenség, szeretetlenség) és idősebbek (öregség, elhagyatottság, egyedüllét), ha más-más okból is, de egyaránt énekelték. Általában merev testtartással, szinte mozdulatlan arckifejezéssel adták elő, így díszített dallama, érzelmes szövege még jobban érvényesült. Különösen a férfiak voltak tartózkodóak, a nők néha sírtak is. Mindenkinek megvolt a maga egyéni keservese, melyet emberektől távol: gyaloglás, szekerezés, legeltetés stb. közben énekelt. A keserves csak kevéssé volt alkalomhoz kötve, esetleg virrasztóban, hosszabb munkába indulás előtt, s a férfiak borozgatás közben → hallgatónóta helyett énekelhették. A keserves ihletője valamilyen bánat (Dúdolok, de nem kedvemből, Bánat hozza ki szívemből; Fúvom az éneket, de nem jókedvemből...), melyet nem részleteznek, sőt minél mélyebb, annál áttételesebben fogalmazzák meg. A szókincs gyakorisági megoszlása önmagában is jellemző (árvaság, bánat, bú, bujdosás, jajszó, halál, könny, sírás, temető stb.), jórészt ezeket variálják (Búsulok es, bánkódok es; Sír az egyik szemem, Sírjon a másik es; Testem teszem gyászos ágyba...); gyakori a költői → túlzás (Az én búmnak nincs határa; Ha kicsapna, tenger lenne belőle; Azért zöldelltek ki arra a fák, Bús könnyeim sokat megáztatták...), az → ellentét (Ha bánatim öröm vóna, Nálam vigjabb nem vóna...), a → hasonlat (Árva vagyok, mint a fűszál; Bolyong lelkem, mint a fölleg; Úgy teli vagyok bánatval, Mint zöld fűszál vízharmatval...), s egyéb összetettebb képek is (Az én poharamat bánattal töltötték; Bánat, bánat, teljes bánat, Ne rakj szívemre kővárat!...), valamint a megszemélyesítés (A búval megtalálkoztam, Szövetséget kötött vélem...). A természet együtt búslakodik az emberrel, ehhez minden lehetséges képet felhasználnak (Elfonnyadott a szép, zöld ág; Komor fölöttem az ég is; Sirat engem a madár is...). Bár a keserves egyéninek tartott műfaj, mégis minden ízében közösségi; az említetteken kívül is tele van több alkotásban előforduló → formulával (Boldogtalan minden órám; Búval élem világomat; Engem anyám megátkozott; Még a testvér is ellenség; Olyan bánat a szívemben, Kétrét hajlott az egeken; Úgy elmegyek, meglátjátok, Soha hírem nem halljátok...). A keservesek hosszabbak a lírai dalok többségénél: 3–7 versszakosak, az átlag 4 szakasz; gyakori az → ismétlés. A többségük 8, a kisebb részük 12 (ill. 6) szótagos, a többi sorfajta száma jelentéktelen. – Irod. Kallós Zoltán: Gyimesvölgyi keservesek (Népr. Közl., 1960); Sárosi Bálint: Sirató és keserves (Ethn., 1963); Andrásfalvy Bertalan: A népdalművelés alapjai (Jelenkor, 1965).