Vámszer Géza, Szebeni (Nagyszeben, 1896 Kolozsvár, 1976) | TARTALOM | vándorkovász, kóborló kovász |
az iparosdal önálló csoportja, a céhes mesterlegények vándorlásairól és érzelmeiről szóló dal. A vándorének legtöbb szállal a korábbi → bujdosóénekhez kapcsolódik ( Megpróbálom a vándorlást, Ezt a keserves bujdosást; Zöld erdőbe esteledtem...); az átalakítás olykor csak néhány szó cseréjére terjed ( Én Istenem, adj már munkát! A pendlimet fődre tettem...), legtöbbször azonban jóval nagyobb mértékű, főként a legújabb változatokban ( Eljárok én bujdosásba, De magam sem tudom, hova. Reggel kelek, este megyek, Míg egy városba betérek...). E két énekcsoportban közvetlen hatás nélkül is találhatók rokon gondolatok: pl. a bujdosónak a kard és a puska a felesége, a vándornak a bot a pajtása stb. A vándorénekek azonban díszítetlenebbek, kevésbé természetközeliek, több az irodalmi-félnépi változat ( A fecskének az ő sorsa mint a vándorlegény...); a bánatos hangulatú dalok mellett vannak bizakodók is és a halál képzete majdnem teljesen hiányzik belőlük. A legújabb vándorénekek részben a betyár- ( Minden bokor a szállásom...), részben a katonadalok ( Anyám, anyám, édesanyám, Készítsd a vándorló ruhám! Hétfőn reggel bepakolunk, Kedden reggel maséródzunk...) közeli rokonai; kedvelt helyeikkel (pl. Nincs szebb élet a mienknél...) újkori foglalkozási dalokban (→ bányászdal, → kubikosdal) is találkozunk. A legújabb változatok egy része lehet szociális → panaszdal ( Azt a kutya mindenit a világnak!...), esetleg → munkásdal, ill. → sztrájkdalként ( Én, mester úr, nem dolgozom!...) tartják számon. Egyes típusok (pl. Sötét felhők vándorolnak az égen...) átalakulhattak → amerikás dallá. A vándorénekek száma kevés, tartalmilag vegyesek s bár van némi epikus magvuk, vajmi keveset tudunk meg a céhes segédek életéről. Egyik csoportjuk → búcsúdal, részben a megfelelő → szerelmi daltípusokból átalakítva ( Isten hozzád, Szőreg város! Nézz ki, rózsám, ablakodból! Most megyek ki a városból...). A vándorlás különben köztudott indítékát csak ritkán említik ( Mert ő maga parancsolja A királyi felség: Három évet vándoroljon A mesterlegénység!...), inkább a sors rendelésének fogják fel ( Amit Isten parancsol, eleget kell tegyek...); ritkábban allegóriával fejezik ki ( Szegény vándorfecske panaszolja sorsát...). Megtartottak több műfajban használt néhány százados közhelyeket is ( El kell mennem, Nincs mit tennem; Maradásom nincs ezen a vidéken...). A helyszín megnevezése csupa költői általánosság: idegen vagy messze föld, ország széle, ország-világ, falu-város, erdő-mező stb., itt is kedvelt a jól bevált közhely ( Addig megyünk, Amíg látunk; Hová érünk, ott meghálunk...), valamint a vándorversszakok ( Minden falu édes hazám, Minden asszony édesanyám, Minden kislány feleségem, Kivel a világom élem...). A szerelmi és mulatónótákkal összefonódó ún. herbergnóták (pl. Hétfőn reggel virradóra...) a városi legényszállások életébe engednek némi bepillantást. A vándorénekek ábrázolásmódja, kezdősorai reálisak ( Engem hínak jövevénynek; Megyek, megyek a nagy utcán...), kevés a természeti (kezdő-)kép ( Csillagos ég a paplanunk...), takarékos a jelzők használata is (kedves, víg, bús, idegen, szép, bátor stb.) stb. Gyakori viszont a kérdés ( Istenem, Istenem, minek s merre menjek? Kire hajtom bús fejemet, Ki vigasztal meg engemet?...) és a felszólítás ( Kelj fel, legény, hat az óra! Herberg-fater, gyújts világot!...). A vándorénekek többsége első személyű; a versszakok száma nagyon eltérő lehet, ellenben a sorok szótagszáma túlnyomóan 8. Irod. Bodgál Ferenc: Egy munkásdal változatai (Ethn., 1953); Nagy Dezső: Adatok a Csongrád megyei munkásfolklórhoz (Ethn., 1954); Ortutay GyulaKatona Imre: Magyar népdalok (II., Bp., 1970).