| sztina | TARTALOM | sztrapacska |
a munkásdal alkalmi csoportja, a dolgozók sztrájkja idején énekelt mozgalmi dal, mely bér- és egyéb követeléseket, esetleg harci jelszavakat is tartalmaz. Előzménynek tekinthető a céhes mesterlegények egyéni munkamegtagadásáról szóló → vándoréneke (– Mester úr, én nem dolgozom…), mely később → amerikás dalként közösségi sztrájkdallá vált (– Miszter pitbósz, nem dolgozunk; Mind egy szálig bestrajkolunk!…). Egyéni (– Kimegyek az aknából, Leszámolok nagyjából. Adják ki a kis könyvemet, Mert Kisgyónon nincs kereset!…) és csoportos (– Bányamester, elmegyünk, Vissza többé nem jövünk. Inkább megyünk akárhova, De Szápárra többé soha!…) munkamegszakításról szóló alkotásokkal a → bányászdalok között is találkozunk. A századforduló → aratódalainak egy része a korabeli → históriák hangján szóló sztrájkdal (– Az ezernyócszázhetvenkilencedik esztendőbe Megjárták a csongrádiak a Kiskengyelösbe: – Rémárison arattunk, Kenyér nékü maradtunk: – Vájsz úrnak a híres részessei Ott akarják a masinát hanni…). A voltaképpeni sztrájkdalok a századforduló nagy építőipari (1897, 1902) és → aratósztrájkjai idején keletkeztek, más időszakból alig ismerünk. A sztrájkdalok sokban hasonlítanak a → kortesdalokhoz: rövid életűek, az ismeretlen szerzőktől való szövegeket korabeli divatos műdalok (– Házunk előtt mennek el a huszárok; – Nem vagyok én bíró lánya; – Túl a Tiszán faragnak az ácsok; – Vörös bort ittam az este… stb.) dallamára húzták rá és énekelték a tömegek. Jobbára csak azokat ismerjük, melyek röplapokon is megjelentek. E szövegek tudatosak, de egyben költőietlenek is (– Az akkord eltörlését kívánjuk, A túlórát mély sírba elássuk; Követelünk még, ami a legfőbb, Kilenc és fél óra munkaidőt…). A sztrájkdalok megfogalmazzák a munkások időszerű követeléseit: tiltakoznak az éhbér (– Már ezután nem dolgozunk paszulyért!…) a hosszú munkaidő ellen (– Már ezután nem kelek a kakassal!…), kérik az 1891 óta törvényben biztosított szabad vasárnapot (– Vasárnapi munkaszünet, Ez miniszteri rendelet!…), beszámolnak a sztrájk menetéről (– Beszüntették a munkát az ácsok: – Tizennégy egész nap múlt el már azóta, Mester urak, hogy elkezdődött a nóta…), leleplezik a munkásárulókat (– Talpat nyaló partifürer nem kell nekünk!…), átkot mondanak a sztrájktörőkre (– Isten verje mög a sztrájknak törőit!…) és beszámolnak a munkaadók ellenintézkedéseiről (– Szétszaladtak a mesterek a világba, Ha találnának barmokat az igába…). A harcosabb sztrájkdalok felhívást is tartalmaznak (–… Minden ember szent fogadást tegyen: A harcot csak akkor hagyja abba, Ha az ellenség magát megadja; – Ne menj, pajtás, ne menj a tetőre, Nem lesz úgyse kenyered belőle! Gyere, inkább állj ide a sorba, Másszunk egyszer rá a vérszopókra!…) és eljutnak az osztálytudatosság és szolidaritás magas fokáig. Ez időből való Csizmadia Sándor Sztrájkban c. verse (1897-ben írta, szélesebb körben később, 1903-ban terjedt el) és a következő jellemző sorok is: – Ott, ahol sztrájkol férfi és nő, Népdalokat írni késő, Csak oly dalnak van jövője, Melybe sztrájk van beleszőve (A Hét, 1904). – Irod. Csizmadia Sándor: Proletárok verseskönyve (Bp., 1903); T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Nagy Dezső: Egykori kőműves sztrájkdalok, rigmusok (Ethn., 1963); Szatmári Antal–Pálinkás József: Hej, kenyér, barna kenyér (Bp., 1964); A parasztdaltól a munkásdalig (szerk. Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal, Bp., 1968); Nagy Dezső: Honismeret és munkáshagyomány (Bp., 1968).