túlvilágjárás | TARTALOM | turai hímzés |
a stílus szemléletességét, a tartalom erősítését szolgáló alakzat, amely a költői hatást szinte végletekig fokozza: tárgyát a valóságostól szembetűnően eltérőnek (nagyobbnak vagy kisebbnek) mutatja be. A túlzás általános emberi vonás, különösen érzelmileg telített lelkiállapot (szeretet, szerelem, gúny, gyűlölet stb.) kifejezésére, hősies kalandok ismertetésére alkalmazzák. Ily esetekben is lenne ugyan a valóságot hívebben kifejező eszköz. de a hatás kedvéért túlzással élnek. Két ellentétes jelentésű formája egy tőről fakad és hatásuk is azonos, ezek: 1. a nagyítás és 2. a kicsinyítés; mindkettőt használhatják komoly vagy tréfás értelemben. Xem mindig választható el a szintén kétféle → fokozástól; kötött formában felöltheti a gondolatritmus alakját. A túlzás régtől fogva ismert irodalomban és népköltészetben egyaránt, talán ez utóbbi él vele gyakrabban; valamennyi műfajában megtalálható. 1. A lírai nagyítás elsősorban a szerelem, a bánat és a gyűlölet kifejezésére szolgál. A szerelem nagyságát pl. természetből vett lehetetlen feladat elvégzésével érzékeltetik ( Azt a hegyet a zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordom: Tenger sűrű habját kanállal kimerném!...), esetleg a honvágy erejét fejezik ki vele ( Ha az erdőt levághatnám, Szép hazámat megláthatnám ...); ritkábban tréfás → párosítókban is előfordulhat ( Széles a Duna, Keskeny a partja...). A → keservesek, → bujdosóénekek és olykor a → katonadalok is a természetbe vetítik ki a lírai hősök felnagyított bánatát ( Azért zöldelltek ki arra a fák, Bús könnyeim sokat megáztatták; Sír az út előttem, Bánkódik az ösven). A bánat nagyságát térbeli kiterjedésében ( Annyi bánat a szívemen, Kétrét hajlott az egeken; Az én búmnak nincs határa, Belehalok nemsokára), időbeli tartamában ( A csendes folyóvíz télen megaluszik, De az én bánatom soha meg nem nyugszik; Bú ebédünk, bú vacsoránk. Szerencsétlen minden óránk) túlozzák el; hasonlóval → átokdalokban és népballadák átokformuláiban is találkozunk ( Tizenhárom esztendeig Nyomjad az ágyad fenekit!...); az öröm kifejezésére azonban csak ritkán használják fel ( Egy országot adnék oda cserébe, Ha megjönnél holnapután estére!). Mindezek a → hasonlat formáját is felölthetik ( A nagy útnak mennyi porja. Bús szívemnek annyi búja: A nagy útnak mennyi köve, Szemeimnek annyi könnye). E lírai túlzások között olykor több évszázados, nemzetközi közhelyek is fennmaradtak ( Fán amennyi levél, mind papíros volna, Bánatom leírni annak is sok volna; Mikor a két édes szüv egymástól megválik, Még az édes méz is keserűvé válik ...); esetenként irodalmi eredetű képek kerültek be ( Asztalos, készíts koporsót: Egy egész ezrednek valót!...). E minőségi jellegű lírai túlzások egy része képátvitelen, a dolgok átértelmezésén alapszik ( Az én poharamat bánattal töltötték. Gyászos asztalomat búval terítették; Ez az utca bánat-utca, Bánat-kővel van kirakva); → tréfás dalokban ezek a képtelenségek halmozását és a felfordult világ képzetkörét érintik, míg az átokformulákban teljes realitással szerepelhetnek ( Zsebbe késed kiforduljon, Az is a szívednek álljon! Mosdóvized vérré váljon, Törülköződ lángot hányjon! ...). Lírai dalokban viszonylag kevés mennyiségi túlzás fordul elő, kisebb részük komoly ( Megszabadult száz haláltól, Hazavisz az útja...), többségük tréfás vagy gúnydalokban található, főként az újkori → panaszdalok ismerik ( Kijött a „jó” ebéd: Tizenkét szál metélt ...). A balladai túlzás a műfaj jellegéből következően, részben lírai, részben epikai vonatkozású. Régi stílusú balladákban ( Csináltatok neked olyan csudatornyot, kinek magassága az eget fölérje; Görög Ilona), valamint újkori → betyárballadákban ( Ezer betyár a pajtásom; Ki is állok huszonnégy zsandárnak...) a mennyiségi típus dominál, melyet nem mindig lehet elválasztani a fokozástól ( Egy elémentébe gyalogösvényt vága. És visszajöttébe szekérutat nyita; Kerekes Izsák). Előfordul ellentéten alapuló túlzás ( Molnár Anna hamarjába Mind eperszembe aprítja ...), továbbá hasonlat ( Mennyi szőre szála, Annyi csillag rajta...) és megjelenítés ( A mennyei harang húzatlan szólalék. A mennyei ajtó nyitatlan megnyílék; Júlia szép leány). A minőségi jellegű túlzás emberközpontú ( Mikor fésüli a fejünk, Sarkunkon foly piros vérünk; Három árva). A mesei túlzások egy része formulává vált ( Hétszerte szebb lett, mint volt; Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem). Egyébként a hősies kalandmesékben a mennyiségi nagyítás van előtérben ( Énrám száz juhász százat üt, a száz kutya meg százat harap belém, de az aranyszőrű bárány mégis tehozzád jön!). Emellett gyakori az időtartam ( Földobta annyira, hogy két napig várták, míg leesett), a távolság ( Olyan messze van a széle, mint a világ vége), a nagyság ( Akkora orra van, hogy majd a térdét veri), a gyorsaság ( Olyan gyorsasággal járt, mint a villám) és az erő ( Úgy kirántotta a földből / / a fát / /, mint a sárgarépát) túlzással való érzékeltetése. Olykor a jelenségek szokatlan kapcsolásával érik el ugyanezt a hatást ( Úgy csattogtatja / / a vadkan / / a nagy agyarait, hogy még a szikrát is hányja!). A tréfás nagyítást szinte halmozzák a különféle háryádák, obsitos és hazudós mesék, továbbá a trufák, valamint a mesei záróformulák egy része. A nagymondások bekerültek a vőfélyrigmusokba is. 2. Kicsinyítő túlzás jóval kevesebb van, s nem is annyira becéző, mint inkább tréfás jellegűek. Egyébként több műfajban is megtalálhatók, többnyire mennyiségi típusúak, elvétve akad minőségi jellegű. Olykor nehezen választhatók el az ellentétes fokozásoktól. Viszonylag gyakoriak a keservesekben ( Élek, élek, minek élek, Ha egy madártól is félek? Ha egy madárka felrepül, Bennem a vér meghidegül; A fűszál is felállott ellenem...), továbbá újkori panaszdalokban ( Egy szem csusza, kettő van a számomra; Mert már rég meguntam a gazdám konyháját: Körme között hozott pirinyó túróját...). A balladai kicsinyítés ritka, általában lírai jellegű ( Már hét esztendeje, Hogy mű fogván estünk Császár tömlőcébe két gerezd szőllőért...). Jóval gyakrabban él vele a mese; kedvelt a mennyiségi ( Az ember egy arasz, a szakáll hét öl ...), kevésbé a minőségi forma ( A király lánya is szép volt, de még csak halvány ibolya se lehetett volna mellette). Irod. Szathmári István: A magyar stilisztika útja (Bp., 1961).