késes

késkészítő, bicskagyártó mester vagy háziiparos. A mesterség hazai múltja még teljesen feltáratlan. A vaskés a középkori falusi háztartások legféltettebb eszközei közé tartozott. Városi iparosoknál vagy kereskedőknél szerezték be. A 17. sz.-ban híres késesközpont volt Rimaszombat és Gyöngyös. Készítményeikkel ellátták az egész hódoltsági területet. A 19. sz. első felében a jászberényi késescéhbe tartoztak az alföldi késesmesterek. A leghíresebb késesközpont Szegeden alakult ki, különösen híres volt bicskáiról. A szegedi gyöngyházberakású halbicskákat először az 1870-es években Sziráky József késesmester készítette. A két világháború között a Háromvárost és környékét ellátó nevezetes késesmester volt a kecskeméti Jámbor József. Híresek voltak a stószi (Abaúj m.) késesek, akik zseb-, toll-, konyha- és mészároskéseket csináltak. Késeket készítettek még Zólyomlipcsén és Radványban is. Áruikat a házaló kereskedők, ún. „csipkések” júniusban vették át, és karácsonykor, hazatértük után számoltak el vele. Ny-Mo.-on keresett árucikk volt a felsőőri (v. Vas m.) bicska. Paraszti bicskakészítés folyt a Mura menti vendeknél. Az I. világháború előtt különösen a péterhegyiek tűntek ki Dunántúl-szerte ismert „tótbicska” nevű készítményükkel. A bicska nyele szilvafából vagy bükkfából készült, esetleg kecskerágóból vagy szaruból. Ezeket esztergályozással, festéssel vagy égetéssel díszítették. A pengét vásott, eltörött sarlókból, kaszákból állították elő. Készítettek késeket, bicskákat parasztok, pásztorok, falusi kovácsok is. Disznóölő kést legszívesebben katonai szuronyból (bajonett) csináltak még a legutóbbi években is. – Irod. Csaba József: A péterhegyi vendek bicskakészítése (Ethn., 1947); Bálint Sándor: Szegedi szótár (I–II., Bp., 1957).

Késesmester a vásárban (1973, Kunszentmiklós, Bács-Kiskun m.)