mesélő kapitány

TARTALOM

meseszerkezet

mesemondó

a népmesék megfogalmazója és előadója, tehát anyaggyűjtő, költő és előadóművész egy személyben, aki egy kisebb közösségnek művészi formában a külvilág eseményeit és az emberi élet törvényszerűségeit tolmácsolja. A → népmesék iránti érdeklődése, a mese világában való tájékozódni tudása rendszerint már gyermekkorában megnyilvánul, s mire felnő, kialakul az a témacsoport, világszemlélet, erkölcsi felfogás, nyelvi készség, amelynek alapján meséit kiválasztja, repertoárját összeállítja. A fonó, a katonaság már csak bővíti, szilárdítja a mesemondó meseanyagát, tudását, gazdagítja kifejezéskincsét. Tudásának felhasználására életének különböző szakaszain, foglalkozásától és környezetétől függően kerül sor. A régebbi mechanikus, a gyenge világítás következtében nagyon hosszúvá vált téli estéket kihasználó munkafolyamatok mellett a mesemondónak komoly szerepe volt a munkások ébrentartásában, megnyugtatásában, a szellemileg önellátó falu művészi igényeinek kielégítésében és a gyermeknevelésben. A széles körű igény következtében a mesemondók száma a mainál sokkal nagyobb, repertoárjuk differenciáltabb volt. Más és más mesemondó mesélt a gyerekeknek, a fiatal lányoknak, a legényeknek, asszonyoknak, embereknek, mást tekintettek a bolondmesék (→ hazugságmese), → hiedelemmesék, a tréfás mesék (→ reális mese), → tündérmesék specialistájának, ha jó énekhangja volt, szívesen adott elő → dalbetétes meséket, ha rigmusolni is tudó násznagyos ember volt, → versbetétes mesét vagy verses meséket. Művészete az élőbeszédre és nem az írott szövegre épült, a 19–20. sz.-ban azonban alig képzelhetők el olyan mesemondók, akiknek a repertoárja teljesen független a mesegyűjteményekben, meséskönyvekben, iskolai olvasókönyvekben, kalendáriumokban és → ponyvafüzetekben megjelent meséktől. Ezeket ugyanúgy forrásuknak tekintették, mint az élő szóban hallott szövegeket, egyéni–közösségi tartalommal töltötték meg, s bevonták egyéni-lokális stílusuk mázával. A megismert-kiválasztott mesék nem teljes terjedelmükben, hanem csupán cselekményük vázában, egyes jeleneteiben, kifejezéseikkel éltek tovább szűkebb vagy bővebb formában aszerint, hogy a mesemondó a tömörítést vagy a bővítést tekintette nagyobb értékűnek. A cselekményvázhoz hűségesen ragaszkodó mesemondókat Ortutay Gyula reprodukáló, a meneten önkényesen változtató, kihagyó-betoldó, kombináló mesemondókat pedig alkotó típusúaknak mondotta, s a lokális redakciók kialakítását részben az ő tevékenységük eredményének tartotta, hangoztatva, hogy ez nem a művészi képességek fokmérője. A korábbi, hagyományőrző paraszti társadalomban a reprodukáló mesemondók arányszáma és az alkotó típusúak hatása a mainál minden bizonnyal jóval nagyobb volt. – A kiváló mesemondókra már Kriza János és gyűjtőtársai, elsősorban Marosi Gergely felfigyeltek (Fa Miska, Róka-Puskás Tamás, Puczok Geci bá); Arany János is jól ismerhetett, ha név szerint nem is emlegetett mesemondókat, mert népmesegyűjtésünk ún. klasszikus korszakában tevékenységüket normául állította a népmesegyűjtők elé: „A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva...”, a gyűjtőnek ismernie kellett és többször is meghallgatnia gyűjtőterülete mesemondóit, hogy példájukat követni tudja, mint pl. Benedek Eleknek mesemondó édesapját, Benedek Huszár Jánost. Magát a paraszti mesemondót szövegeivel, egyéni hangvételével Kálmány Lajos mutatta be először, s Ortutay Gyula helyezte elsőnek – Aszadovszkij szovjet-orosz kutató ilyen irányú munkásságára támaszkodva – a mesekutató érdeklődésének középpontjába. Tevékenysége nagy hatással volt a magyar folklórkutatás más ágaira és az európai népmesekutatásra is (→ egyéniségkutatás). Sajátos módon csupán egy irányba nem hatott – bár ő maga nem hagyta figyelmen kívül –, a mesemondók egyéb irányú művészi tevékenységének a vizsgálatára. Környezetükben közismert, hogy a legtöbb mesemondó egy személyben kiváló énekes, táncos, egyszóval valóban kiemelkedő egyéniség, aki egy kisebb-nagyobb közösségben köztisztelet vagy legalábbis közfigyelem tárgya mindaddig, amíg közönsége van. A szocialista társadalom megbecsüli a kiemelkedő mesemondókat a „népművészet mestere” címmel, és az ezzel járó díjjal tünteti ki őket (→ Ámi Lajos, → Bágyi János, → Balla János, → Bodnár Bálint, → Borbély Mihály, → Büszke Kocsis Miklós, → Fedics Mihály, → Furicz János, → Kurcsi Minya, → Palkó Józsefné, → Pályuk Anna, → Pandur Péter, → Pápai Istvánné, → Ruszkovics István, → Tombácz János, → Tóth Szőke Józsefné). – Irod. Kálmány Lajos: Hagyományok (II., Szeged, 1914); Asadowski, M.: Eine sibirische Märchenerzählerin (FFC, 68 Helsinki, 1926); Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél (UMNGy, I., Bp., 1940); Zenker-Starzacer, E.: Eine deutsche Märchenerzählerin aus Ungarn (München, 1941); Kriza János: Székely népköltési gyűjtemény (II., Összesítő válogatás Gergely Pál és Kovács Ágnes gondozásában, Bp., 1956); Dégh Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái (Ethn., 1960); Matičetov, M.: Pri treh boganjcarjih, ki znajo „lagati” (Slovenski Etnograf, 1965–66); Pomeranceva, E.: I. F. Kovalev, ein belesener russischer Märchenerzähler (DJfVk, 1965).