népmese

a szóbeli elbeszélő költészet legnagyobb műfajcsoportjainak egyike. Magában foglalja az → állatmese, → formulamese, → novellamese, → ostoba ördög meséje, rátótiáda (→ falucsúfoló), → reális mese, ill. tréfás mese, valódi mese (→ mitikus mese), → legendamese és a bolondmese (→ hazugságmese) műfaját, de a közbeszédben általában csak a valódi meséket szoktuk rajta érteni (AaTh 300–AaTh 749). Bár a különböző népmeseműfajok más és más formáció, nép, korszak termékei, valamennyinek jellemzője a szilárd szerkezet és a nyelvi ritmus, a költői megkomponáltság. A népmesék tehát költői alkotások, alkotásformák egész sorának összefoglaló neve, amelyek a műfajcsoport közköltészeti jellegénél fogva számtalan szállal kapcsolódnak az őket formáló, velük élő társadalomhoz, annak világképéhez, hiedelemvilágához. A népmese mögött azonban nem szabad egészen kezdetleges társadalomszerkezetet feltételeznünk, mert megléte specialisták, alkotók és előadóművészek meglétét feltételezi, akiket a mai, tegnapi európai paraszti környezetben → mesemondóknak nevezünk. A mesemondó s ezzel együtt a népmese megléte azonban nem kötődik szorosan a paraszti osztályhoz, ez megjelenésének csupán egyik, valószínűleg másodlagos formája. Az a társadalom, amelyet a mese ábrázol, nem a 18–19. sz.-i európai paraszti társadalom, a műfajcsoport magas esztétikai kvalitásai és nagyfokú kifejező képessége, lehetőségei a magyarázata annak, hogy ebben a merőben eltérő társadalmi környezetben napjainkig él és hat. Nem szabad ezzel kapcsolatban megfeledkeznünk a népmese normatív szerepéről sem: a népmese ugyanis nemcsak az egyhangú munkákat megkönnyítő szórakozás, hanem bizonyos magatartásformákat, problematikus helyzetekben megoldást is kínál. Ez a magyarázata annak, hogy ameddig vissza tudunk tekinteni a népmese történetén, mindig a gyermek, az ifjú nevelésének egyik eszköze is volt. Ezt a funkciót sem szabad azonban kizárólagosnak tekintenünk. Annyi kétségtelen, hogy a népmese az élőbeszéd művészete, mely mögött azonban két ember áll: az elmondó és a hallgató teljes emberi mivoltában; a kifejezőeszközökhöz hozzátartozik tehát nemcsak a beszéd és az azt kísérő arc- és kézjáték, hanem a két ember közötti viszony is. Ezért olyan nagyon nehéz ennek a művészi kifejezési formának az írásban való rögzítése, történetének akárcsak felvázolása, mert a népmese szorosan kötődik a szóbeli személyes kifejezés lehetőségeihez. A magyar szóbeli költészetnek a népmese, a hősmese, bolondmese feltehetően már a honfoglalás előtt része volt. Sőt alighanem a varázsmesék és a tündérmesék egy részét is ismertük. Legendameséink és ostoba ördög meséink részben bizánci, részben középkori Ny-európai forrásból származnak; korai Ny-európainak véljük rátótiádáink egy részét is, a szólásmagyarázó mesét viszont nyugaton nem ismerik. A két népmeseműfaj összeolvadása alighanem a magyar nyelvterületen ment végbe. Tündérmeséink, novellameséink és trufáink egy része reneszánsz alakzat, valószínűleg olasz közvetítéssel jutott szájhagyományunkba. A fabula és a középkori példázatok latin–olasz–német eredetűek, részben írásbeli közvetítéssel érkeztek hozzánk. A török hódoltság idején ismerkedhettünk meg a tekerleme formával, s minden bizonnyal tündérmeséink és varázsmeséink is gyarapodtak ebben a korban. A 16. sz.-ban a különböző → népkönyvvé lett gyűjtemények voltak erős hatással a magyar népmeseanyagra különösen Erdély területén, ahol a szóbeliség és az írásbeliség interferenciája már ekkor kimutatható. A német Schwankkal és a francia fabliau-val is részben írásbeli úton ismerkedtünk meg, s a tündérmese és a varázsmese 17–18. sz.-i franciao.-i reneszánsza nálunk is éreztette hatását. Perrault meséinek származékai pl. feltűnő gyakorisággal bukkanak fel még a 20. sz.-ban is. A Grimm-gyűjtemény elsősorban a polgári középosztály gyermekszobáiban vált népszerű olvasmánnyá. Nagymértékben hozzájárultak népmese-kincsünk épen tartásához Jókai Mór, Kriza János, Arany László és Benedek Elek gyűjteményei. A paraszti népmeseanyag változatosabbá tételében, a különböző már meglevő típusok redakcióinak gyarapításában jelentékeny szerepük volt a ponyvafüzeteknek, bár egyes mesemondóink nem tudták kivonni magukat a rossz magyarsággal készült fordítások negatív nyelvi hatása alól. Napjainkban a népmese elsősorban a gyerekek mulattatására, nevelésére szolgál; a szóbeliségben a szájhagyomány szerepe mindjobban háttérbe szorul a mesekönyvekkel szemben. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Lüthi, Max: Das europäische Volksmärchen (Bern–München, 1968); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).