legendaballada

TARTALOM

legényavatás

legendamese

a szentek legendáival szemben olyan népi epikum, mely nem a r. k. egyház által hivatalosan beiktatott, követendő példaképpen bemutatott szent emberek élettörténetét meséli el (ilyenek is nagyszámban kerültek a népi orális költészetbe), hanem, magyar viszonylatban legalábbis, elsősorban Krisztus személyével kapcsolatos komoly és tréfás eseményeket mond el. Krisztus vagy az Úristen mellett alárendelt szerepet játszik Szent Péter, Szent Mihály, az angyal és az ördög. A táltos attributumaival is felruházott Krisztushoz képest szellemi képességeik alsóbbrendűek, egyéniségük – különösen Szent Péteré – gyakran komikus. A Krisztusról és szent Péterről szóló → tréfás legendákat a paraszti mesemondók és hallgatóságuk a tréfás mesék (→ reális mese) egyik fajtájának tekintik, szemben a szentek legendáival, melyek a hivők számára a → hiedelemmondákhoz hasonló hitelű „igaz” történetek. A legendamesék egy része → eredetmagyarázó monda, természeti jelenségek tréfás, mesés magyarázatára szolgál, arra ad választ, hogyan lett a gomba, a fában a görcs, a Tiszán az örvény, miért rövid a búza kalásza, miért éhes a ló mindig stb. Mások különböző, ugyancsak nem a mai hivatalos egyház által terjesztett erkölcsi igazságokat bizonyítanak: a kényességtől elkárhoznak az emberek, a lusta és a friss házasodjanak össze, hogy mind a ketten élni tudjanak, a föltétlen igazmondás káros stb. A legendamesék tekintélyes része kora középkori apokrif evangéliumokra, ill. az ezek nyomán Európa-szerte elburjánzott apokrif legendahagyományra vezethető vissza. Egyes típusokról megállapítható, hogy a bizánci egyház terjesztette és népszerűsítette, mások pusztán szájhagyomány útján terjedtek. – Ezek a legendamesék kiváló anyagot szolgáltatnak a paraszti etika vizsgálóinak. Legendameséink mostoha gyermekei a magyar folklórkutatásnak: nagyon keveset tudunk róluk, még teljes anyagukat sem ismerjük. Az ismert anyag párhuzamai elsősorban a vallon-flamand és a délszláv folklórból kerültek elő; Berze Nagy János főként német és román változatokra utal, a tárgyra vonatkozó összehasonlító kutatások során minden valószínűséggel találnánk görög, bolgár, cseh és szlovák párhuzamokat is. Ez idő szerint még a nemzetközi folklórkutatás is távol áll attól, hogy ennek az epikumcsoportnak földrajzi, történeti összefüggéseit ismerné és társadalmi formációhoz való kötését megkísérelhetné. (AaTh, H, BN 750–849, különösen nagy mennyiségű magyar legendameseanyag található Kálmány Lajos nyomtatásban megjelent és kéziratban őrzött gyűjteményeiben.) – Irod. Berze Nagy János: A magyar népmese típusai (I–II., Pécs, 1957); Dähnhardt, O.: Natursagen (I–IV., Leipzig, 1909–12); Laport, G.: Les contes populaires Wallons (FFC, Helsinki, 1932. 101); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Karlinger, Felix–Mikitink, Bohdan: Legenden – Märchen aus Europa. Märchen der Weltliteratur (Düsseldorf–Köln, 1967); Klaar, M.: Neugriechischen Volkslegenden und Legendenmärchen (Kassel, 1973).