legényavatás

a férfiaknál a serdülőkorból a felnőttkorba való átmeneti rítus (→ átmeneti rítusok). Az ifjúvá serdült fiatalembert az egy korosztállyal előtte járó legények → korcsoportja, → baráti csoportja vagy szervezete az év egyik ünnepnapján ceremoniális eljárásokkal tagjai közé fogadja s ezzel együtt felnőttként elismeri. – Az ifjúvá avatás rítusát szerte a világon a legkülönbözőbb népek gyakorolták és gyakorolják ma is. A legényavatás honfoglalás előtti és utáni története a magyar parasztságnál egészen a 19. sz. közepéig hiányzik. Történeti forrásaink csak a főnemesi, nemesi rangú ifjak játékaira, lovagi versenyekre, később pedig a → céhek ifjúságának szervezett avatására, a céhes avatásra utalnak. Közülük elsősorban a céhek avatási szertartásmódjai hatottak a parasztfiatalok avatásaira, de a ceremónia végrehajtásának egy-egy formájában felfedezhetjük a lovaggá ütés eljárásait, még ha parodisztikusan bemutatva is (pl. pofonütés, felütés), de ugyanígy a keresztény egyházak → keresztelői rítusainak jegyeit is. (Pl. A legényavatás neve azokon a vidékeken, ahol az avatás vízzel, borral, pálinkával való leöntéssel történik, bekeresztelés.) A legényavatás kialakulásának és szokássá válásának az a feltétele, hogy a korosztályok és korcsoportok viszonylag zárt rendje kialakuljon. Ez a rend azonban nem alakítja ki szükségszerűen a legényavatást, de a → leányavatást, a gyerekből serdülővé avatást (puhabkeresztelő) sem. Mindennek jó bizonyítéka, hogy a korcsoportok szerinti tagozódást az egész magyar nyelvterületen ismerjük, de legényavatásról csak a Kisalföldről, a Ny-Dunántúlról, a Felföldről és Erdélyből mutathatunk be megbízható adatokat. Mindebből arra következtethetünk, hogy a legényavatás intézményét a szomszédos, elsősorban a német, szlovák, délszláv (Ny-i horvát) lakossággal való kulturális kapcsolataink révén ismertük meg, terjesztésében, formai jegyeinek kimódolásában pedig a városi, mezővárosi, falusi céheknek volt döntő szerepük. Mindez nem jelenti azt, hogy a serdülő fiúk korosztályából a legények korosztályába való átmenetnek ne lettek volna legényavatásnak ugyan nem mondható, de mégis ünnepélyes, az alkalomhoz mért egyéb formái. Ott, ahol nem avattak legényt, a legénnyé válást és annak elismerését épp olyan jól kifejezte pl. a legénynek szokásos viselet felöltése → húsvétkor, vagy a prot. egyházak → konfirmációja. Halványabban ugyan, de ugyanezt az állapotváltozást tükrözte a legények első mulatságán való részvétel, a templomi ülésrendben a legények közé ülés vagy állás, az → aratóbandába szegődtetés kaszásként stb. A korosztály- és korcsoportváltásnak ezek a módjai – a konfirmációt kivéve – még nem intézményesedtek s már nem is fognak, nem szólva most arról, hogy az állami, társadalmi, egyházi szervezetek a maguk felnőtté avatási eljárásait, szertartásait a változó → normák szerint változó módon kialakíthatják. (Pl. katonaeskü, leszerelés a katonaságtól, választói jog stb. – mint a felnőttség intézményes, a közvéleményben is továbbgyűrűző elismerése.) – A paraszti legényavatást a → próba előzi meg közvetlenül, de hajtóereje, kiváltója a serdülőkorú fiatalok kényelmetlenül zárt, visszafogott állapota. Általában ők kezdeményezik a legényavatást, de a falu nyilvánosságán belül döntő szerepe a legények korcsoportjának jut. Ők beszélik, szervezik meg a dolgot a szülőkkel és az avatandóval, de alkalmanként – a szigorú közigazgatási, egyházi ellenőrzés alatt álló mezővárosokban – a helység elöljáróival is. Amikor a múlt század második feléből indulva az I. világháborúban tetőzött a paraszti életforma társadalmi és erkölcsi válsága: a legényavatás a legények korcsoportjának kocsmai szórakozásává vált. Kivételt ott találunk, ahol a legényavatás az év ünnepeinek rendjébe, egy tartósabb kötőanyagba épült bele. (Pl. a Szigetközben az → aprószentek napja ünnepi és társadalmi szokásaiba.) Ekkoriban tűnt el a parasztfiatalok életéből, átadva helyét az életkorok szerinti természetes rétegződés köznapi módjainak, a társadalmi, politikai, kulturális, egyházi intézményeknek. – A legényavatás átmeneti rítus. Nem egyetlen kulturális hagyományból alakult ki, ezért a változatok tarka sokfélesége, az ötletek, a komoly és játékos ceremóniák rövid életű hagyománnyá vált szokásai jellemzik. Pl. 1. A bekáfolás a Balaton vidékén egyszerű áldomásfizetéssel járt, máshol ezt sittyó-áldomásnak, fertálbefizetésnek, balekavatásnak nevezték. Az avatásnak azonban a legtöbb helyen szokásszerű feltételei voltak, amelyeket előzetesen teljesíteni kellett. Ilyenek lehettek a munkával összefüggésben, hogy a legény jól tudjon kaszálni, ki tudja kalapálni s meg tudja fenni a kaszát, rakni a szekeret stb. Máshol fizikai erejét és ügyességét kellett bebizonyítania, pl. meg kellett birkóznia a legénybíró által kijelölt másik legénnyel, vagy egy nehéz kőgolyót a völgyből a hegyre kellett felvinnie. – A serdülőnek mondott fiatalember a próba után pénzt kér a szüleitől és elmegy a kocsmába. A legények várják már, de mintha váratlanul és engedély nélkül toppant volna be, kizavarják. Újra visszajön, most már kopog, és engedélyt kér a legénytársaság vezetőjétől, hogy megfizesse a „legénysorba lépést” és keresztapát válasszon magának a korosabb legények közül (legénykeresztelő). A keresztapának napokkal előbb felkért legény feláll, a társaság asztalához kíséri és leülteti. A kocsmáros kihozza a szintén korábban megrendelt italt és a terített asztal fölött a legények vezetője (→ legénybíró) az alkalomhoz illő szavakkal köszönti. A keresztapa ezután az új legény fejére önt egy pohár bort, a legénybíró pedig a legények „koszorújának” tagjává, egyúttal teljes jogú legénnyé fogadja. Hajnalig isznak, mulatnak, azután a keresztapa elkíséri a legényt ahhoz a lányhoz, akinek – titokban – udvarolt már. A sokféle legényavatás-ceremónia szerkezete, menete ugyanaz. Néhol az avatandó szokásszerűen lopott búzából szerzi a pénzét, másutt két, sőt három keresztapát választ, megint másutt tegezi a keresztapát, általában azonban – egy-két év korkülönbség ellenére is – élete végéig magázza. Gyakran a legények szedik össze – erőszakkal ha kell – az avatandókat, akiknek nem borral öntik le a fejét, hanem a hátsó felét felütik a mennyezethez, pofonütik, arcul köpik borral (Ny-Dunántúl, Erdély, Felföld), leöntik a fejét és ikszet (kart karba öltve) isznak vele. (Szigetköz, Csallóköz, Felföld) – A legényavatás a Szigetközben és a Csallóközben aprószentek napján történt (→ még: adománygyűjtés). Leggyakoribb alkalmai: → farsang (itt hamvazószerda, farsang vasárnap, a helyi → búcsú napja, a → regölés napjai (csak Ny-Dunántúlon) és általában a vasárnapok ősszel és télen. A felavatott legénynek joga volt dohányozni, kocsmába, fonóba járni, a lányos házakat meglátogatni, a lányt táncba vinni stb. Illendő magatartására a legénybíró ügyelt fel. A legényavatáshoz hasonlóan történt a vadász- és a bányászavatás és a céhben a legényavatás. Rudabányán még 1972-ben is balekavató gyűlésen fogadták be vidám hangulatban a bányászok közé az elsőéves bányamérnök hallgatókat nemre való tekintet nélkül. (→ még: avatás) – Irod. Szendrey Ákos: Legényavatás (Ethn., 1952); Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban (Népr. Közl., 1957); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).