cégér

TARTALOM

céhesdal

céh

érdekvédelmi szervezet, amelyet egyes iparágak kézműves mesterei hoztak létre. Szabályzataikat a 14–17. sz.-ban általában a város tanácsa vagy a helység világi, ill. egyházi földesura hagyta jóvá. A királytól kapott szabályzatok száma csak a 17. sz.-tól kezdve gyarapodott, majd a 18. sz.-ban egyre általánosabb lett. Mária Terézia rendelte el az egységes szabályzatok bevezetését az egész ország területén, különös hangsúlyt helyezve a r.k. vallás gyakorlására. – A céhek legfontosabb tárgyai: a pecsét, a céhlevél, jegyzőkönyv, → céhláda, → céhkancsó. A céhek szabályzatai előírták az inasfelvétel és felszabadítás követelményeit, az inas kötelességeit, esetleges járandóságát, pl. felszabaduláskor egy öltözet ruha adását. A legényekkel kapcsolatban rendelkeztek a munkavállalás rendjéről, a legényszállás használatáról, a munkaidőről és munkabérről, a felmondás feltételeiről. A nagyobb létszámú céhek legényei önálló → legénycéhet is alkottak. Ez az ellenőrzésükre kirendelt atyamester és a legények közül választott dékán felügyelete alatt állt. Szabályzataikban a kötelezettségek mellett jelentős helyet kaptak a legényavatás, -köszöntés, az érkező vándorlegényhez intézett kérdések-feleletek leírásai. A felszabadult inas legénnyé avatása sok mókára adott lehetőséget, szertartás alakult ki ennek lebonyolítására. A különféle kérdésekre adott kötött szövegű verses feleletek hibáiért büntetés járt pénzben vagy italban. A szertartás végén legénykoszorút, legénykoronát tettek a felavatott fejére. Ez zöld ágból, virágból, vas, ill. ezüst pántokból, de művirágból is készülhetett. A céhszabályzatok legfontosabb pontja a mesterremek előírása volt. Általában a nagyobb tudást kívánó termékek közül jelölték ki a készítendő remeket. Megszabták az előkészületeket, a felhasználandó anyagok minőségét, a remek elkészítésének időtartamát és helyét. A munka menetének felügyeletére két mestert rendelt ki a céh, nehogy a remekelő idegen segítséget vegyen igénybe, vagy más által készített terméket mutasson be remekként. A remeket a céh mesterei együttesen bírálták meg. A kisebb hibákért bírságot róttak ki, nagyobb hiba esetén új remek készítésére kötelezték az ifjút. A remek általában az ifjú mesteré maradt, de sokszor a céh értékesítette és ezzel vagyonát gyarapította. A céhbe való felvételért jelentős összeget kellett fizetni és lakomát adni a mesterek számára. – A céhlevél rendszerint kiváltságokat is tartalmazott. Ilyen volt a helybeli vásárokon való árusítás elsőbbsége, az idegenek árusítási időszakának korlátozása, kontárok kitiltása a vásárokról és hetipiacokról vagy éppen ezek működésének teljes tilalma a céh székhelyén és annak környékén. Néha a mesterek számát is előírta a szabályzat, ami sokszor vált az egészséges verseny akadályává. A céh sok esetben kapott jogot arra, hogy a helybeli mestereken kívül a környező mezővárosok és falvak azonos ipart űző mestereit is felvehesse soraiba, ezek voltak a „vidéki mesterek”. Egyes iparágak céhei megyényi, sőt félországnyi területre is kiterjesztették hatáskörüket. Később egyes helységek önálló céhet alakítottak az „anyacéh” hozzájárulásával. E folyamat azonban sok viszályt is okozott. Az 1805-ös céhrendelet megkönnyítette a falusi céhek alakítását, sőt vegyes, tehát különböző szakmákat magába foglaló céhek létrehozását is engedélyezte. – A városi céhek mesterei elsősorban saját gyermekeiket vették fel inasnak, de jelentős a falusi származásúak száma is. Természetesen az önálló műhely létesítésére vagy átvételére az elsőknek volt nagyobb lehetősége, míg az utóbbiak sok-sok évi vándorlásra kényszerültek, vagy éppen életük végéig bérmunkából éltek. A városok, mezővárosok telítettsége után inkább a falvakban nyílt lehetőség műhelyalapításra. E falusi mesterek jórészt a városon tanult inasok, legények soraiból kerültek vissza szülőfalujukba. A céh keretein kívüli műhelyalapításra csak a 19. sz. közepén nyílt több lehetőség, szűnt meg a céhkényszer. – A falusi lakosság szükségleteinek kielégítésében a helyi és mezővárosi mesterek mellett igen jelentős szerepe volt a városi iparosoknak is. Sőt az ún. „vásármíves” mesterek kizárólag a vidék számára termeltek. Ezek elsősorban a csizmadiák, szabók, szűrszabók, kalaposok közül kerültek ki. A 16–18. sz.-ban a parasztság vászonneműinek nagy részét is céhes takácsok szőtték meg az ország nagy területein. A mezőgazdasági eszközök jó része a → kovácsok, bognárok (→ kerékgyártók), → kádárok, → kötélgyártók, → szíjgyártók stb. műhelyeiből került ki, jóllehet ezek jelentős része városokban élt. A 19. sz.-ban falvakban is megtelepülő → kőművesek, ácsok (→ ácsmesterség), → asztalosok a főúri, nemesi, egyházi és városi építkezéseken szerzett ismeretek, ízlés közvetítői lettek, amint erről a népi építészet példáinak sora tanúskodik. Általában elmondhatjuk, hogy a céhes ipar szokásaival és termékeivel jelentősen alakította a falusiak ízlését, igényeit. A céhes legényavatási szokások rokonságát a falusi legénycéhekkel a néprajzi irodalomból ismerjük. A városi, de egyáltalán az iparosok szerszámkészletének egyes darabjaival a paraszti gazdaságokban is találkozunk, különösen az ügyes fúró-faragó emberek kamrájában. Az iparosok, vásárok közvetítésével falusi használatban megjelenő selymek, bársonyok, egyéb divatos holmik gyakran szerepelnek 17–19. sz.-i árszabásokban, valamint paraszti hagyatéki leltárakban. – A legkorábbi ismert mo.-i céh a kassai szűcsöké, akik 1307-ben kaptak kiváltságlevelet a város tanácsától. A céhek szerveződése a 15. sz.-ban vett lendületet országszerte. Ez a folyamat töretlenül folytatódott a következő századokban is, a török által meg nem szállt területeken. A hódoltsági területeken általában megszűntek a céhek, ill. a királyi fennhatóság alatti céhek vettek fel soraikba az érintkező, megszállt helységekből is mestereket. A török kiűzése után a vissza-, ill. újratelepülő helységek, városok mesterei néhol régi kiváltságaikat újították meg, míg máshol vontatottan haladt a céhek alapítása. Az 1805-ös céhrendelet után gomba módra szaporodtak a falusi céhek. A 19. sz. első felében a manufaktúrák, gyárak alapítása megtörte a céhek monopóliumát. Az idejétmúlt céhszervezet csak 1872-ben szűnt meg. Temetési szokásaik szinte napjainkig éltek a falusi iparosok körében. – Irod. Szádeczky Lajos: Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon (I–II., Bp., 1913); Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon (Bp., 1955); Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. században (Bp., 1965); Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848) (Bp., 1967); Domonkos Ottó: A kisiparok néprajzi kutatása (Ethn., 1974); Domonkos Ottó: Céhkoszorú, céhkorona (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1977).