kerékgyártó, bognár, kerekes

szekerek, kocsik, szánok fa alkatrészeit készítő kisiparos. Szerszámai: fejszék, fúrók, vésők, fűrészek, vonószék, eszterga, gyaluk, körzők stb. Kerékgyártó az elmúlt évtizedekig majd minden községben dolgozott. Kovácsmesterrel együttműködve készítette a → kocsikat és a → szekereket. Az olyan kerékgyártót, aki az úri kocsikhoz és hintókhoz szükséges minden munkát (asztalos-, lakatos-, nyerges-, fényező- stb.) elvégzett műhelyében, → kocsigyártónak nevezték. A magyar kocsigyártó-mesterség igen nagy múltú, a késő középkortól századokon át európai hírű volt. Nagyobb városokban rendszerint a kovácsokkal alkottak közös céhet. A kocsiknak és szekereknek tájanként eltérő jellegű típusait alakították ki. Hegyvidéki erdős területeken – az elmúlt évszázadban elsősorban már csak Erdélyben – házimunkaként vagy háziiparban a parasztok önállóan is megfaragták. A Székelyföldön a keréknek való fát edzésképpen teknőben forrázzák, kemencében melegítik. A kerékfalakat természetes görbületű, ún. horgas bükk- vagy szilfából, sablon után faragják, majd kerékfal-kihajtó padban formálják. A kerékszéken kifúrják a küllők helyét és összeillesztik a kereket. A kerékagy külön esztergán készül. A Hont, Nógrád, Heves megyei paraszti faragók alföldi és dunántúli uradalmakba szegődtek éves vagy hónapos munkára kerékgyártónak vagy faragóbéresnek. – Irod. Gaul Károly: Hazánk házi faipara (Bp., 1902); Haáz Ferenc Rezső: Az Udvarhelyszéki székely szekér (Népr. Ért., 1932); K. Kovács László: A magyar közlekedés, teherhordás, hír- és jeladás (Bp., 1948); Jordán Károly: Bognár kisipar (Bp., 1959).

Kerékgyártó céh behívótáblája hintóábrázolással (1841, Miskolc)

Kerékgyártó műhely (Debrecen)