székely verbunk, verbunk, huszárverbunk, csűrdöngölő

TARTALOM

szekérágas, rúdszárnya

szekér

igaerővel, → fogatokkal vontatott és teherszállításra használt, fából készült, négykerekű jármű. A szekér nagyon gondosan szerkesztett szállító eszköz; semmi fölösleges nincs rajta, mégis mintegy 110–120 főbb alkatrészből áll. Az egyes alkatrészeknek táji elnevezései nagyon változatosak és emellett különbség mutatkozik a paraszti és a mesteremberek által használt alkatrész-elnevezések között is. A készítő mesteremberek a szekér minden alkatrészét megnevezik, míg a parasztok csak a fontosabbakat, azokat, melyekkel a használatban a legtöbb dolguk akad. Megjegyzendő, hogy a paraszti szekér részelnevezései is főleg a faalkatrészek nevei sokkal magyarabbak, mint a mesteremberek által használt nevek. A mesteremberek szókészletében is a vasalkatrészek nevei között találunk idegen (német) szavakat, ennek magyarázata: a mesterlegények vándorlása, valamint a múlt századi iparostanonc oktatás, amely sok német elnevezést használt. – A magyar szekér hagyományos és általános típusának négy fő része van: mindenekelőtt a két részből álló → félszekér vagy szekéralj; a → szekérderekat alkotó két → szekéroldal vagy lajtorja a 4 → lőcs a 4 → kerék és a → szekérrúd. Ezeken, az önmagukban is sok részből álló, főbb alkatrészeken kívül a szekér sokféle rendeltetéséből kifolyólag még egy sereg kisegítő, kiegészítő alkatrész, szerelék is tartozik a szekérhez. – A helyi viszonyoknak megfelelően a szekérnek számtalan táji változata alakult ki, mind méretre, mind formára a magyarságnál és a különböző célokra való felhasználás is alakította a formákat. A Kárpát-medence szinte minden táján csak olyan szekereket használnak, amelyeket a különböző feladatoknak megfelelően alakíthatnak (hosszú oldalakkal széna hordásra, termény betakarításra, deszka oldalakkal homok, föld stb. hordására teszik alkalmassá stb.). Ennek ellenére nem egy, hanem több – a székelyeknek pl. 5 különböző nagyságú és teherbírású – szekerük van. Alföld szerte ismeretes a sokféle → kocsi, nem is szólva a → szánokról és a → talyigákról. Így válik érthetővé a szekerek sokfélesége és rendeltetésük, fogatolásuk szerinti sokféle táji elnevezése, amit csak növel az is, hogy a gyártó központok szerint is megnevezik a szekereket. Ezek szerint van pl. → bakitszekér, → bárka, → batár, → berceli szekér, → csetneki szekér, → csilleszekér, → debreceni szekér, → egészvágás-szekér, → egri szekér, → ekhós szekér, → erdélyi szekér, → fakószekér, → félvágás szekér, → furmányos szekér, → győri kocsi, → kanizsai vásárosszekér, → kasosszekér, → kocsiszekér, → kolozsvári szekér, → kunsági szekér, → küszküllőszekér, → ladikszekér, → máramarosi szekér, → mázsaszekér, → nagybányai szekér, → nagykárolyi szekér, → ökörszekér, → sóhordó szekér, → somorjai szekér, → takaruló szekér, → vasasszekér, → vetőszekér. – A szekér, ez a négykerekű jármű, igen régi találmánya az emberiségnek. Előfeltételét, a kereket és ennek segítségével a talyigát már a kőkorszak embere megszerkesztette. Az ókori kultúrák mindegyikében használták a kerekes járműveket, nagyobbrészt a talyigákat ugyan, de a szekeret is, amelyeknek a fogatolására – majnem kizárólag – a szarvasmarhát, az ökröt használták. A kutatók többsége azt állítja, hogy a kerekes járműveket először kultikus célokra használták; a termelésbe csak később vonták be azokat. Ezt a tényt igazolja az is, hogy a prehisztorikus kerék és szekérleletek sírokból kerültek elő, mint a halottkultusz járulékos részei. De már a késő rézkori vagy bronzkori leletek arról is tanúskodnak, hogy a szekeret gazdasági célra is használta az ember. A négykerekű, forgó elejű szekér a vaskorban, a La Tène pariódusban alakult ki azáltal, hogy két talyigát rúdjaiknál fogva egybe kapcsoltak. – A szekereket genetikailag, ill. szerkezetileg is két csoportra oszthatók. Az első, az a) talyiga típusból alakult kétrúdú vagy ajonca villás rúdú és egy állattal fogatolható szekerek, amelyek D-Eurázsiában, Ny-Európában és a germánok, valamint az É-i szlávok révén É-Eurázsiában terjedtek el. – A másik, a b) az egyrúdú-talyiga típusból kialakult egyrúdú, azaz páros állattal fgatolható szekértípusok. Ezekre jellemző, hogy egy → nyújtójuk van és az elöl levő talyigának (vagy szekérelőnek) rúdját kétágúan erősítik a tengely és a vánkos (→ simely) közé. Az ágak, mint rúdszárnyak (→ szekérágas) benyúlnak a szekérderék alá is (melyet a → saroglya zár le), ahol a rúdszárnyakat, egy keresztfa, a → juha hidalja át. Ez az igen nagy horderejű találmány a szekeret könnyen forgó elejűvé tette. Az egyrúdú, forgó elejű, páros állattal fogatolható szekértípus elsősorban Eurázsiai középső, füves pusztai területein terjedt el, ill. fejlődött ki. Természetesen, mint minden nagyon régi találmány, ez is túllépte eredeti otthona határait és más tájakra is eljutott, de ott nem vált egyeduralkodóvá. A Kárpát-medence ennek az utóbbi szekértípusnak a területébe esik. A magyar szekereknek már a honfoglalás idején is forgó elejük volt rúdszárnyával juhával. Az alváz két egyforma szekéraljból állott, melyeket nyújtó kötött össze, nemcsak négy kerekük volt, hanem lőcsük is, elöl pedig egy rúduk, ami mellé két oldalt fogatolták párban az igavonó állatokat. Az előzményeket ehhez a szekérhez vándorlásaik során szerezték meg a magyarok, de minden bizonnyal honos volt ez a szekér a Kárpát-medencében a honfoglalás előtt is. A szkita és avar szekérleletek erre vallanak. Bizonyos, hogy a honfoglaló magyaroknak fejlett szekerük volt s valószínűleg különböző nagyságúak. Ismerték a taligát is. Az is bizonyosnak látszik, hogy fogatolásra nemcsak az ökröt, de a lovat is használták. Bölcs Leó megjegyzi (894-ben) pl., hogy a magyarok málhás szekerei a harcvonal mögött pár kilométerre helyezkedtek el. Ekkehard is említi a 925-i szentgalleni portyázás alkalmával a magyarok szekereit. Ezekre a hadjáratokra is magukkal vitt szekerekbe csakis lovakat foghattak és minden bizonnyal könnyű teherhordó szekerek voltak, amelyekből kifejlődhettek később a könnyű teherhordó és személyszállító kocsik vagy kocsiszekerek. – Mind a gazdaság-társadalmi és technika-történeti kutatások azt igazolják, hogy Európában, de a Kárpát-medencében is, a 9. sz.-tól kezdve a termelésben, ezzel együtt a szekerek szerkezetében, méreteiben, főleg rakfelületükben jelentős változások történtek. A magyar fejlődés követte az európai példát. A magyar szekerek szerkezeti felépítése, ökörfogata erre amúgy is alkalmassá tette, de → lófogatolása is, miután a magyarok a szügyhámot és nem a → kumet szerszámot használták. A magyar szekér azzal is újíthatott, hogy gyorsjáratú lófogatot alkalmazott a teherszállításban is. A szekér a Kárpát-medencében nemcsak tökéletes és egyéni szerkezeti felépítést és formát nyert, ami a környező kultúrák szekereitől élesen megkülönbözteti, hanem abban is különbözik, hogy a sokféle rendeltetésnek megfelelően egyazon tájban, egy-egy helységben is többféle méretű változatai vannak. Fogatolása is, a fogatolás rendszertechnikája is egyénileg fejlődött. Megjegyzendő még, hogy a jármű szekér neve honfoglalás előtti; ugyanúgy a talyiga név is, a kocsi–szekér pedig már itteni konstrukciónk. – Irod. Lefebvre des Noëttes, C.: L’A telage le Cheval de Selle à travers les âges (I–II., Paris, 1931); Berg G.: Sledges and Wheeled Vehicles (Stockholm, 1935); K. Kovács László: A magyar közlekedés, teherhordás, hír- és jeladás kutatása (Bp., 1948); Jordán Károly: Bognár kisipar (Bp., 1959); Geraint Jenkins, J.: The english farm Wagon (London, 1961); Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1966); Fettich Nándor: Újabb adatok az őskori kocsihoz a Kárpát-medencében (Ethn., 1969); Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968); Paládi-Kovács Attila: A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszerezéséhez (Népr. Közl., 1973); Fél Edit–Hofer Tamás: Geräte der Atanyer Bauern (Bp.–Coppenhagen, 1974).