kocsigyártó, bognár

kisiparos, aki egy műhelyben végzi a hintó-, kocsi és szekérkészítés műveleteit. A szekérkészítés, -javítás a régebbi időkben a felnőtt férfiak általános ismeretei közé tartozott, nagyrészt minden falusi embernek értenie kellett hozzá. Erre a közelmúltig számos példát adtak némely erdővidékünk falvai, ahol a parasztság viszonylag korlátozás nélkül juthatott megfelelő faanyaghoz. Kezdetben csak a legtöbb szakértelmet kívánó alkatrész, a kerék készítésére (→ kerékgyártó) vált ki ez az iparág, mint a ma már inkább csak családnévként élő kerékgyártó, kerekes mesterségnév bizonyítja. (A bognár a német Wagner szó bajor, osztrák táji változatának 13. sz.-i átvételéből alakult.) A kocsigyártás fejlődését nagymértékben ösztönözte, hogy számos települést a hazai feudalizmus korai időszakában szekérkészítésre köteleztek szolgáltatásként. A hazai szekérkészítés, kocsigyártás a középkor folyamán európai hírűvé vált (→ kocsi). A 18. sz.-tól különösen a hazai hintógyártásban számos Ny-európai újítást vezettek be, s a járművek szerkesztésében, díszítésében közvetlenül is érvényesültek a járműszerkesztés divatáramlatai. A kocsigyártó mesterség a 19. sz. elejéig a céhes ipar szintjén állt. A múlt század folyamán számos manufakturális vállalkozás bontakozott ki. Századunkra a gyáripari jellegű kocsigyártás is megindult, a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság járműigényének kielégítésére fejlődött az 1950-es években országos jelentőségű üzemmé a szentendrei kocsigyár is. A paraszti, mezővárosi polgári igényeket azonban mindvégig a kézműves, kisipari módszerekkel dolgozó kisüzemek elégítették ki, amelyek eljárásaiban sokévszázados hagyományok éltek tovább, változást gyakorlatukban csak századunk elejétől az elektromos szalagfűrészek, gyalugépek alkalmazása jelentett. A polgárosulás következtében megváltozott igények kielégítésére a 19. sz. második felétől, a gazdagabb parasztréteg számára a kocsigyártó mesterek új típusú kocsikat gyártottak, amelyek igényes kivitelükkel gazdáik tekintélyét is kifejezték. Ezek a kényelmes személyszállítást és az igényesebb áruszállítást egyaránt lehetővé tevő járművek a fokozottan árutermelővé, piacozóvá váló gazdagabb parasztság körében az ötvenes évekig nagy keresletnek örvendtek. Noha e járművek előképei, előzményei nemesi, uradalmi körökben lelhetők fel, bennük évszázados hagyományok összegződtek, de sajátosan érvényesültek a paraszti igények, táji követelmények. Annak ellenére, hogy a történeti fejlődés során egyre több vas, ill. vasalt alkatrészt használtak a kocsigyártásnál, mégis a kocsigyártó mesterek mindvégig csak a fa alkatrészek kimunkálását, összeállítását végezték, a vas alkatrészek elkészítése a → kovácsmesterség keretében maradt. A mezőgazdaság szocialista átszervezése, a gépesítés a kocsigyártás iránti keresletet nagymértékben csökkentette, ma már a kocsigyártó mesterek java része csak karbantartási, javítási munkákat végez, bár egyes termelőszövetkezetekben kocsigyártó üzemeket szerveztek a mutatkozó igények kielégítésére. A kocsigyártók foglalkoztak az igényesebb szánok készítésével is. – Irod. Tarr László: A kocsi története (Bp., 1968).

Kocsigyártó hirdetménye (Miskolc)