legénybúcsú

TARTALOM

legénycímer

legénycéh

1. a gazda- és iparosifjúság írott vagy hagyományos alapszabályok szerint működő szervezete a Kisalföld, a Felföld, Erdély bánya- és mezővárosaiban. Egyéb elnevezései: legényegyesület, legénykompánia, legénykoszorú. Szervezeti munkája a középkori iparos céhek szabályzata; közvetlen tevékenysége és a hozzá kapcsolódó több intézmény azonban vidékenként és helységenként sok eltérést mutat. A városi közigazgatás és az egyházak szigorú ellenőrzése alatt állott, ennek következtében belső szervezeti rendje erősen kötött és hierarchikus. A legénycéhekre vonatkozó első és máig a legteljesebb forrásunk a somorjai legénykompánia 1706-ban egy régebbi szabályzatból átmásolt Törvénykönyve. Eszerint a szervezet élén a választott → legénybíró állott (→ első legény), aki a legfiatalabb legénnyel összehivathatta a legénycéh tagjait, s a Törvénykönyvben meghatározott szabályok szerint bíráskodhatott fölöttük. Ő őrizte a legénycéh jelvényeit: a ládát, az abban elhelyezett Törvénykönyvet, a hadnagyok kalpagjait, buzogányait és a legényöveket. Két, a rend fenntartására hivatott hadnagy működött mellette. Az ifjúság borát a bormester kezelte. A legénycéhnek ez a szervezeti felépítése általánosnak mondható az említett területeken, eltérést csak annyiban találunk, amennyiben a helyi szokásoknak megfelelően a legénybíró alá rendelt tisztségviselők száma és a feladatkörök elosztása változik. (Pl. a bormester mellé kulcsárt választanak, aki a legénycéh pénzét kezeli; másutt a bíró által kiszabott büntetés végrehajtására botost is jelölnek.) A legénycéh tagja csak olyan serdülő lehetett, aki a legénycéh követelményeinek (→ próba) eleget tett és a helyi rítusnak, ceremóniának megfelelően felavatták (→ legényavatás). – A legénycéh mellett nem működött a lányoknak a legénycéhhez hasonló szervezete: ők az udvarlóikon keresztül kapcsolódtak be a legénycéh tevékenységébe. (Pl. felszalagozták a legénycímert, közreműködtek a legényavatásnál, a legénycéh által rendezett mulatságokon segítettek stb.). Átfogó kutatások híján a legénycéhek történetéről, társadalmi szerepéről, szervezeti rendjéről teljes és pontos képet még nem alkothatunk. A középkori város közéletében játszott szerepük igen jelentős. Ez a szerep sorvad el a kapitalizálódó városban, s a 19. sz. végére a legénycéhek valamennyi feladatkörét átveszik az egyházak és politikai szervezetek által létrehozott ifjúsági szervezetek. (→ még: korcsoport, → korosztály) – 2. A 18. sz. végétől figyelhető meg, hogy elsősorban a Kisalföld, másodsorban a Felföld mezővárosaiban és falvaiban a parasztfiatalok korcsoportjainak kulturális hagyományaira jelentős céhes hagyomány rakódik. Ennek megjelenése a korcsoportok lazább kereteit zártabb, szervezeti keretekké változtatja, s a korcsoportok elindulnak a szervezetté válás útján. A folyamat a félúton megtorpant, de az említett területeken – a falu polgárosodása következtében – létrejöttek a felemás ifjúsági társulások. A kis, társadalmilag tagolatlan falvakban alig többek egyszerű korcsoportoknál, míg a nagyobb, társadalmilag megosztott falvakban és községekben majdnem példás szervezetek. A szervezet kritériumait általában a gazdaifjúság társulásai érik el, míg a szegényebb rétegek fiataljainak együtteseiben a csoport törvényszerűségei hatnak erősebben. A társadalmi ellentéteket falurészek és kocsmák ifjúsága közötti ellentétekké változtató társulások arculata, szervezeti rendje alig feltárt még. Általában a gazdaifjúság együtteseit nevezik legénycéhnek, de ezzel az elnevezéssel elszórtan a kisebb, homogén társadalmi összetételű falvakban, uradalmi majorokban is találkozunk. Az elnevezés mögött meghúzódó kulturális hagyomány még kutatásra szorul. Annyi bizonyos, hogy e nagyon változatos szervezeti képletet mutató legénycéhek csak néhány külsődleges vonásban egységesek: tagjai csak felnőttnek avatott serdülő fiúk lehetnek, a lányok rajtuk keresztül, de nem intézményesen kapcsolódnak a csoport-szervezethez; választott, de leggyakrabban csak elismert vezetőjük van (első legény, legénybíró, gazda); összetartozásuk jelképe-fóruma a helység valamelyik kocsmája, itt tartják a jelvényeiket (legénycímer, ferula) és a rendezvényeiket (mulatság, legényavatás). A legénycéh tagjait cés legénynek (céhlegény), a hozzájuk tartozó lányokat cés leánynak (céhleány) hívják, a felavatott legény avatásakor „befizette a cét”, és cét köteles fizetni a vendég is, aki a legénycéh mulatságait látogatja. Írott szabályzatuk nincs, ezért közvetett forrásokból vagy az élő emlékezetből lehet megismerni tevékenységüket. Szerepük a 20. sz. elejétől fokozatosan hanyatlik, helyükre a különféle ifjúsági szervezetek lépnek, vagy szervezeti rendjük lebomlik az egyszerű baráti kapcsolatokig. A legénycéh 1. típusa a középkori német, szász betelepítések és a városi fejlődés sajátos fejleménye. A 2. típus, az előbbivel rokon vonásai ellenére, szervezeti felépítése, közösségi szerepe tekintetében eltérő fejlődési vonalat mutat: nem vezethető le közvetlenül az iparos céhek hagyományaiból, de azok hatása nem is tagadható. Ugyanakkor a legénycéhhez hasonló szervezetekkel a szomszédos szláv népeknél is találkozunk. – Irod. Hajnal Ignác és Ernyei József: Legénybíróságok a Körmöczbányát környező német falvakban (Népr. Ért., 1910); Novák József Lajos: Adatok Bény község néprajzához (Népr. Ért., 1913); Khin Antal: Csallóközi legényavatás (Ethn., 1932); Richter M. István: A mesteravatás és mesterasztal a céhvilágban (Ethn., 1938); Szendrey Ákos: Legényavatás (Ethn., 1952); P. Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban (Népr. Közl., 1957); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).