legénybíró

a legényszervezetek (legénycéhek) 1–3 évre választott vezetőjének az egész magyar nyelvterületen gyakori elnevezése. Erre a tisztségre rendszerint katonaviselt, módos, értelmes, erős és jóerkölcsű legényt választottak maguk közül, vidékenként más-más napon (karácsony előtt, karácsony másnapján, újévkor, farsangkor) szavazással vagy közfelkiáltással. A legénybírónak jelvénye volt (pl. bojtos pálca). Jogait az írott vagy hagyományos szabályok rögzítették, szinte helységenként eltérő módon: felügyeletet tartott a legények magánélete fölött, ellenőrizte a szervezethez való viszonyukat, kötelességteljesítésüket, kiszabta a büntetéseket az igazlátó gyűléseken, amely az utóbbi időben főleg borbírságra korlátozódott. A szervezet rendezvényeit a mellé választott tisztségviselőkkel (hadnagy, kancellár, táncmester, bormester) együtt irányította. Felügyelt a szervezet jelvényeinek rendbentartására vagy ő maga őrizte azokat (legénycímer, ferula). Az egyház és a helyi közigazgatás vezetőinek beszámolni tartozott a szervezet tevékenységéről. Több helyen a helység bírója, elöljárósága jelenlétében választották meg. Egyik legfontosabb tevékenysége a → táncrendezés volt. Segédeit a legénybíró jelölte ki vagy ugyancsak a legények választották meg. Egyes vidékeken háromtagú legénybíróságot választottak (pl. Galgamácsa). Somorján (Csallóköz) a három évre megválasztott legénybíró mellett működött 2 leányhívogató hadnagy, a bormester és a táncmester. A kalotaszegi Nyárszón a legények céhszerű egyesülésének a szokásai mind a karácsonyi ünnepkörre szorultak össze (→ karácsonyi tánc). Itt karácsony előtt két legénybírót (legénygazda), két kócsárt, két hívogatót és egy pandúrt választottak. A legénybíró nem mindig választással jutott tisztségéhez. A régi feljegyzések szerint lóversennyel, futással, bikafékezéssel vagy birkózással szerezte meg az elsőbbséget, s mivel a verseny rendszerint pünkösdkor történt, a győztest gyakran pünkösdi királynak (→ pünkösdi királyság) nevezték. – A legénybíró jog- és feladatköre a legkörülhatároltabb és a legnagyobb a kisalföldi, felföldi, erdélyi mező- és bányavárosokban s az ezeket körülvevő német falvakban volt. Itt a legény korosztálybelieket összefogó s fölöttük ítélkező, ún. legénybíróság teljhatalmú vezetője is a legénybíró volt (→ még: legényavatás, → legénycéh, → első legény). – Irod. Hajnal Ignác és Ernyey József: Legénybíróságok a Körmöczbányát környező német falvakban (Népr. Ért., 1910); Khin Antal: Csallóközi legényavatás (Ethn., 1932); Szendrey Ákos–Szendrey Zsigmond: Szokások (A magyarság néprajza, IV., Bp., 1941–43); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).