táncrendezés

biztosítja a → táncalkalmak szervezettségét. A táncrendezést a legények megbízottai, hallgatólagosan jóváhagyott képviselői intézték, akik egyúttal gyakran a legényszervezetek vezetői (legénycéh, legénykompánia, legénybanda) voltak. A rendező bizottság tagjainak, a táncrendezést intéző legényeknek a magyar nyelvterületen legáltalánosabban használt, legismertebb elnevezései a következők voltak: → első legény, → kezes (az erdélyi Mezőségen), → legénybíró, → táncmester, → bálgazda (ÉK-Mo.-on). Egyéb helyi elnevezések: bálbíró (Fülöpszálláson), cigánybíró, cigányvajda, hegedűs gazda, zenebíró (ÉK-Mo.-on), gazda (Gyergyó és Kászon vidéke), ióbíró, ivóbíró (keleti palócság), legénymester, mester (Őrség), legényvezér (Szigetköz egyes falvaiban), muzsika fogadó (Baranyában), sáfár (Hegyalján), vajda (Fertődön) stb. A vasárnap délutáni táncok nagy része, így a → játszó is spontánul, hagyományos keretek között jön létre a fiatalság vezetőinek, hangadóinak irányítása mellett. Sokszor volt a táncrendezés kezdeményezője a tánc helyét és gyakran a zenét is biztosító kocsmáros. A táncrendezést lebonyolító legényeknek a vasárnapi táncok, különösen az alkalmakhoz kapcsolódó bálok megszervezésében és irányításában volt nagy szerepük. A rendező bizottság tagjai váltották ki a hatósági engedélyt, biztosították a tánchelyet, gondoskodtak annak feldíszítéséről és kitakarításáról, felfogadták a zenészeket, beszedték a belépődíjat s általában az anyagi ügyeket intézték. A bevételből fennmaradt nyereség a rendezőké volt, de veszteség esetén ráfizettek. A meghívás, a lányok táncba hívása sok helyütt még a közelmúltban is ünnepélyes keretek között zajlott le. A meghívott leányt rigmussal (verssel vagy prózai mondókával) kérték ki szüleiktől a hívogató legények. A hírverésnek az egész magyar nyelvterületen általánosan elterjedt formái voltak. A rendező bizottság tagjai a zenészekkel felvonultak a tánc helyére, miközben daloltak, táncoltak, vagy pedig a tánchelyiség előtt muzsikáltattak a zenészekkel. Nagyobb ünnepi bálok előtt gyakori volt a zajos hírverő felvonulás. Némely vidéken a hívogatók lóháton vagy feldíszített ökrösszekéren járták végig a falut és közben kihirdették a bált. → Farsangi időben gyakran maskarák, maszkos alakok is csatlakoztak a menethez. A múlt század végétől, a századforduló idejétől terjedt el kisebb falvakban is a nyomtatott meghívók küldése (→ bilétes bál). A rendezők fogadták a vendégeket, elhelyezték a szomszédos falvakból érkezettek fogatait és egyik fontos teendőjük az volt, hogy idegen legényeknek, leányoknak táncost biztosítottak. A tánc zavartalan rendjének lefolyását (táncrend, zene) is ők irányították. A rendzavarókat, kihívóan viselkedőket eltávolították a bálból. Sokszor egy-egy idősebb, tekintélyes, erős embert kértek fel a zene irányítására, a rend biztosítására (ivóbíró, vajda, zenebíró). A táncrendezés szolgálatainak az ellátását vállalkozás vagy választás útján a legények egymás között elosztották. Egyes vidékeken külön hívogatók voltak, az étel-ital őrzésére és elosztására bormesterek, kulcsárok, a táncrend irányítására táncmesterek, a rend fenntartására, a zabolátlankodók megfékezésére csendőrök, darabontok, deresek, katonák, kisbíró, pandúrok stb. E felosztott feladatkört ellátó rendező bizottságnak különösen a → karácsonyi tánc (Erdélyben) és a → farsangi bál, farsangi ivó (pl. a palóc vidéken) alkalmával volt nagy szerepe. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Khin Antal: Csallóközi legényavatás (Ethn., 1932); Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1946); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Lajos Árpád: A domaházi ivó (Népr. Közl., 1960).