táncrend, táncciklus

a hagyományos tánckészletből kialakult szvitszerű táncfüzér, melyben a táncok rendje meghatározott. A szünetekkel határolt, 3–5 táncból álló, fél-egy órás táncrendet egyazon partnerrel táncolják végig, közben lekérés vagy párcsere nincs (→ táncillem). A néptánc e legnagyobb zárt formai, zenei és funkcionális egysége a táncmulatság folyamán alig módosulva ismétlődik. A szerkezete viszonylag lassan változik, s zártságát a paraszti hagyományozódás utolsó szakaszáig megőrizte. A táncok e meghatározott, közösségileg érvényes rendjét néhol sajátos kifejezésekkel jelölik: egy pár (Közép-Erdély), egy szakasztás (Nyárád mente), egy tánc, egy nóta, egy forduló, egy darab. A táncrend szabályozza a táncalkalmak belső rendjét. A lakodalom szertartásos mozzanatai között is többnyire meghatározott a ciklusok száma. A különböző fajta → táncalkalmakra jellemző a táncrendek száma. A táncrend táncai közti kapcsolat igen szoros, s önálló előfordulásuk pl. a táncszünetben már a funkcióvesztésük vagy újkeletűségük jele. A régi táncok többnyire a táncrend első, az újabbak pedig a második felében helyezkednek el, bár a záró tánc rendszerint ismét a hagyományos gyors páros tánc (friss csárdás). A táncrendben szomszédos táncok bizonyos vonásai hasonulnak: a gyakori névkeveredés, névátvitel, valamint a zenei és formai érintkezés (pl. a verbunk és lassú csárdás között) ebből ered. A táncok szvitszerű állandó kapcsolata nem jellemző minden kor és nép tánckultúrájára. A középkorias balkáni tánckultúrákban a zárt szerkezetű, kötött lánctáncokból ritkán szerveződnek állandó ciklusok. A Közép-K-európai népek újkori, nyílt formájú, rögtönzött páros táncainak viszont a szvitszerű előadás az összetartó, szabályozó kerete. A Kárpát-medence szlovák, magyar és román parasztságának táncciklusai egyetlen alapséma változatai: mindig férfitánc vezette be a különböző tempójú páros táncok sorozatát (pl. verbunk, lassú, friss csárdás vagy verbunk, sebes forduló, lassú, korcsos, friss). A táncciklusok csíráját jelentő lassú és friss, ún. → proporciós táncpárok a késő középkorban jelennek meg. Ez a gyakorlat válik a reneszánszban s főként a barokkban kifejlődő több részes táncszvitek alapjává, s indítékul szolgált a tánctól már függetlenülő hangszeres muzsika kifejlődéséhez is. A néhol máig eleven népi táncciklusok a régi európai szvitszerű táncszerkesztés sajátos K-európai maradványai s épp ezért egyetemes tánctörténeti szempontból is jelentősek. – Irod. Giurchescu, A.: Despre ciclurile de joc din Ardeal (Revista de Folclor, Bucureşti, 1959); Seprődi János: A székely táncokról (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1909); Martin György: A marosszéki táncciklus (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: A táncciklus–a tánc legnagyobb szerkezeti egysége (Magy. Zene, 1978).