táncillem

szabályozza a táncalkalmakon résztvevők magatartásának és viselkedésének a rendjét. A táncbamenetel illendő külső megjelenést igényelt, és ezt a követelményt mindig az alkalmakhoz kötött → táncviselet elégítette ki. A leányok a helyi kialakult szokás szerint csoportosan vagy az őket meghívó legénnyel mentek a tánc helyére. Egyes helyeken az anya kísérte el a leányt. A tánc kezdetén a legények rendszerint a → tánchely közepén állottak, énekeltek, vagy táncoltak. Régi szokás szerint a legények először csoportosan, általában karéjban táncoltak, „verbunkoltak”, és azután következett a páros tánc, amelyet a → táncra kérés vezetett be. A leányok kívül az udvarban vagy az utcán állottak csoportosan, amennyiben tánchelyiségen belül voltak, a fal mellett sorakoztak. A legények vagy azok megbízottai, így a táncrendezők közül valaki kikiáltott a leányok gyülekezőhelyére, hogy melyik leány menjen be, esetleg a legények személyesen végezték a táncra kérést. Ennek legáltalánosabb formái a névről való megszólítás, a kézzel való intés, továbbá a kézzel vagy kendővel való táncba húzás változatai voltak. Amennyiben a leányok körben táncoltak (karikázó), akkor onnan szólították, ill. húzták ki a választott párt. A felkérés módjai félreértésre is adtak alkalmat, de rendszerint előre tudták a leányok, hogy a legények kivel akarnak táncolni, ezt sokszor előre már meg is beszélték. Először mindenki azzal táncolt, akinek udvarolt, ill. akit meghívott és (belépődíjjal) beváltott a táncba, utána a rokon, szomszéd leányokkal s így tovább a kialakult szokás szerint. Asszonyokat csak a férjük engedélyével lehetett táncra kérni. Házasember nyugodtan táncolhatott leányokkal, sőt ha az illető jó táncos volt, szívesen táncoltak vele. A → leköszönés után a leányok visszamentek a helyükre, vagy körben daloltak, táncoltak. Egy táncsorozatot („egy nóta”, „egy pár” stb.) a legénynek ugyanazzal a leánnyal kellett végigtáncolnia. Tánc közbeni lekérés csak az utóbbi évtizedekben alakult ki. Esetleg jó barátok cseréltek párt tánc közben. A táncillemmel kapcsolatos szokásokban is tükröződött a nők múltbeli társadalmi helyzete, alárendeltsége. Kezdeményezési lehetőségük táncban sem volt. Amennyiben megsértették a törvényt, a hagyományos táncillemet, akkor a legények bosszút állhattak. Ha egy leány visszautasította a táncra kérést, de más legénnyel elment táncolni, vagy egyéb viselkedésével kihívta a legények haragját, alkalomadtán megszégyenítették. Ez volt a → kimuzsikálás, kitáncoltatás szokása. A táncillem szabályozta még a tánc közbeni magatartást, az összefogódzás módjait, a legények s leányok egymás közötti viselkedését stb. A nézők (szülők, rokonok, ismerősök), az ún. „lesők” figyelemmel kísérték a tánc, bál menetét, éppen ezért befolyásolták a táncillem betartását. A táncillemhez tartozik még az idegen, más falubeli vagy a falu más részéről odakerülő vendégekkel szembeni magatartás. Némely vidéken ugyanis a falu egyik tánchelyiségének (kocsma, táncház) a közönsége nem látogathatta meg a másik tánchelyiséget, csak akkor vehetett részt annak táncmulatságán, ha ott azt a rendezőbizottság engedélyezte. Az idegen legények megjelenése sokszor torzsalkodást, verekedést idézett elő. Megvoltak viszont esetenként a vendéglátásnak is a szabályai. Az idegenek részére a rendezők külön nótát húzattak. ÉK-Mo.-on (Szabolcs-Szatmár megyében), Erdély egyes vidékein táncost vittek az idegen vendégeknek, úgyhogy előbb táncoltak egyet a kiszemelt leánnyal, bemutatva annak tánctudását, s csak azután adták át táncra. (→ még: táncrendezés) – Irod. Luby Margit: Virágos a kedvem (Ethn., 1939); Faragó József: A tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Kolozsvár, 1946); Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Martin György: Bag táncai és táncélete (Bp., 1955); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–1970, Bp., 1970).

Lekérés tánc közben (Hévízgyörk, Pest m., 1955)