táncalkalmak

biztosítják a táncnak, az egyik legfontosabb közösségi szórakozásnak a szokáskeretét, lebonyolítását. Kialakulásuk körülményei és szervezettségük intenzitása alapján különböztetjük meg típusait. A hagyományos keretek között spontán létrejövő táncalkalmaknak az alkalmi összeállástól a szervezettebb formákig számos változata lehetséges (→ citerabál, → csutri, → dudabál, → gyermekbál, → játszó, → padkaporos bál, → pendzsom, → szabad bál, vasárnapi tánc). Rendszerint vasárnap délután kezdik és este fejezik be. Az ún. → bál mindig szervezett és ez formaságaiban is megmutatkozik (→ aratóbál, → batyusbál, → bilétes bál, → húsvéti bál, nősbál, párosbál, → regrutabál). A bálok este, néha délután kezdődnek és reggelig tartanak. A magyar népterületen az ünnepélyes, szervezett táncalkalmak, bálok újabb keletűek, a múlt század második felétől, főleg a századforduló táján kezdtek elterjedni. A táncalkalmak e típusa a 17–18. sz.-i francia (XVI. Lajos) és Ny-európai udvari, arisztokrata bálokon alakult ki, amelynek ceremóniás feszességét a polgárság is átvette, majd közvetítette a parasztság felé. Részben a spontán, de a szervezetten megrendezett táncalkalmak nagy részét is a gazdasági, családi élet és a naptári év szokásai alapján csoportosíthatjuk. Munkához fűzódő táncalkalmak: aratóbál, fonó, → kalákatánc, kenderdörzsölő, → szüreti tánc, → taposóbál stb. Családi élet szokásaihoz fűződő táncalkalmak: → halotti tor, → halott lakodalma, keresztelő, kézfogó, lakodalmi táncok stb. Naptári év különböző napjaihoz fűződő táncalkalmak: → búcsú, → farsangi bál, húsvéti bál, → karácsonyi tánc stb. A társadalmi rétegenként rendezett zárt körű táncalkalmak nagy száma főleg a nyugati táncdialektus táncéletére volt jellemző. Az erős polgári hatást tükröző táncélet azonban itt megőrzött számos archaikus vonást, mint pl. a vasárnapi játszót, a táncmulatság nélküli ünnepnapok énekes táncos szórakozási lehetőségeit, amelyek még a két világháború között, de még az utóbbi évtizedekben is divatban voltak (Sárköz, Duna mente, Galga vidéke). A tiszai táncdialektus területén a tanyavilágban és az Alföld peremén levő kis falvakban a polgári jellegű nagy táncalkalmak mellett élénk maradt a kötetlen táncmulatságok kerete. Erdélyre jellemző a táncalkalmak sokfélesége. A szervezett bálok mellett még nagy szerepe van ma is az alkalmi mulatságoknak. Jelentősek a munkaalkalmakhoz fűződő táncalkalmak. A táncalkalmak bősége tekintetében kiemelkednek a gyimesi csángók, ahol mintegy 36 táncos alkalmat tartunk számon. (→ még: tánchely, → táncrendezés) – Irod. Faragó József: Tánc a mezőségi Pusztakamaráson (Erdélyi Múz., Kolozsvár, 1946); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Fejér megyei népi táncok I. Alapi táncok (Alba Regia, 1960); Kallós Zoltán–Martin György: A gyimesi csángók táncélete és táncai (Tánctud. Tanulm., 1969–70., Bp., 1970); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742).