halottkultusz

TARTALOM

halottlátó

halott lakodalma

fiatal lány vagy legény halálakor (általában 14–28, 30 éves korig) az átlagostól eltérő szertartásos → szokások éltek, amelyek több mozzanatban is megegyeztek a lakodalmi szokásokkal (→ lakodalom). A halott lakodalmának megülése a halál utáni élet, ill. a visszajáró halott képzetköréből ered: általa mintegy megadják a halottnak, amire szüksége van és ami jár neki, egyben megóvják magukat esetleges ártó szándékától (→ halál, → lélek). A szokás nagyjából az egész magyar nyelvterületen egyformán ismert volt, legtovább és legépebben a K-i, és ÉK-i területeken maradt fenn. A lakodalmi jelleget a viselet őrizte meg legtovább. Az eladólány halottat → menyasszonynak öltöztetve – általában tiszta fehérben, ritkábban rózsaszínben, koszorúval és fátyollal – ravatalozták fel és tették koporsóba, kezébe jegykendőt adtak. A legény halottat ünneplő ruhába öltöztették – szórványosan vászoningbe és gatyába, fekete posztómellénybe –, kalapjához vagy melléhez virágot, esetleg vőlegénybokrétát tűztek. A fiatal halottnak (ha nem volt szeretője) vőlegényt, ill. menyasszonyt választottak, koszorúspárokat állítottak, helyenként a halottat is megszemélyesítette valaki. A koporsót ilyen temetésen általában kézben – rúdon – vitték; lányét lányok, legényét legények, helyenként épp fordítva vagy párosan, ill. felváltva, de az azonos neműek vették fel először (többnyire három vagy négy, esetleg hat pár). Kifelé eső karjukra vőfély-, ill. jegykendőt kötöttek, amelyet néhol a sírba dobtak, általában azonban ajándékba kapták ugyanúgy, mint lakodalomban (→ lakodalmi díszek és jelvények). – Szórványosan az egész nyelvterületről ismert – elsősorban r. k.-oknál – a fiatal halott zászlós temetése: a koszorúslányok, esetleg párok vagy az azonos neműek rögtönzött, ill. templomi lobogókat vittek a koporsó előtt (az utóbbit néhol kendővel díszítették). A hétfalusi csángóknál (Brassó környéke) a fiatalok felöltöztettek egy fenyőágat kendőkkel, szalagokkal, tetején virággal – a neve tebe – és elmentek kikérni a halottat, mint lakodalomkor: „Én is vőlegény (menyasszony) vagyok / Már indulni akarok / Most jöjjön a nász népe / Szomorú menyegzőre...” (→ életfa). A rögtönzött, ill. alkalmilag díszített lobogónak lakodalmi párhuzamai is vannak más népeknél is (pl. altáji népeknél azonos funkcióban). Részben hasonló a románok halottas fenyője (bradul murtului stb.), de más hiedelemháttérrel (ti. a halott párját jelképezi). Az ilyen lobogók használata talán valamilyen áldozati szertartás maradványa. A menet élén néhol szűzpárnát visznek, lány halottnál (Nagyalföld r. k. falvai). Néhány adat szerint zenész – olykor banda – is részt vett a fiatal halott temetésén és torán (főleg DK-Alföld, Erdély egyes részein). A századfordulón még többfelé előfordult, hogy a halottat kísérő fiatalság a sírnál, ill. a temetőkapuban és a → halotti toron táncolt, ami a halott lakodalmának szerves része lehetett korábban. Kálmány Lajos szerint az Arad megyei Magyarpécskán a → Rákóczi-induló hangjaira a legények vagy eladólányok temetése után, a múlt században és még a 20. sz. elején is táncoltak a falu legényei a temetőben. Valószínűleg hasonló funkciója volt annak a → halottas játékkal egybekötött táncnak is, amelyet egy felvidéki városban látott a Magyar Simplicissimus szerzője (1683). Utalnak a halott lakodalmára a → siratóénekekben és a búcsúztatókban (→ halott búcsúztatása) is, pl.: „Elmentél, itthagytál bennünket... Húsz éves korodba... Drága kedves menyasszonyunk...” (Bihar); „...drága kis lejányom... nézd meg milyen díszbe jöttek a lejányok a temetésedre! / Ezek visznek téged arra(j)a hosszú(j)útra” (Kolozs); „...Elhervadott mennyei vőlegény fijam...” (Nyitra). Az utóbbi szöveg utal a szokás középkori eredetű, keresztény magyarázatára: a halál menyegző Krisztussal, ill. a mennyországgal. Ilyen értelmű Mikes Kelemen erdélyi főúr kijelentése is, aki „az Üdvözítő Krisztusban” adta férjhez lányát, torát pedig reggelig tartó tánccal, lakodalomként ülte meg (1686). – A halott lakodalmának szokása egész K-Európában ismert; az utóbbi századokban leginkább a szláv népeknél, de megtaláljuk finnugor és altáji népeknél is. Nevezetes Marco Polo leírása a (közép-ázsiai) tatárokról: a fiatal legény és leány halottról képet készítettek, amelyet körülhordoztak, majd elégettek, hogy egybekeljenek a másvilágon; azután megülték lakodalmukat. Maszúdí a kazár sztyeppe népeiről írja (10. sz. eleje), hogy a legény halottnak feleséget adtak. Némely finnugor nép megszemélyesítette – vagy bábuval helyettesítette – a halottat, aminek nyomai a magyar népszokásban is fennmaradtak, a korábbi századokban pedig (a 18. sz. elejéig?) még elterjedt lehetett. – A halott lakodalmának irodalmi ábrázolását találjuk Arany János A varróleányok c. költeményében. (→ még: táncalkalmak) – Irod. Schrader, Otto: Totenhochzeit (Jena, 1904); Karjalainen, K. F.: Die Religion der Jugra-Völker (I–III. FFC 41, 44, 63. Helsinki, 1921, 1922, 1927); Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Szendrey Ákos: A halott lakodalma (Ethn., 1941); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Morvay Péter: A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához (Ethn., 1951); Kallós Zoltán: Tánchagyományok egy mezőségi faluban (Tánctud. Tanulm., 1963–1964, Bp., 1964).