tréfás legenda

prózai epikus népköltészetünk egyik népszerű → alműfaja. Különösen kedveltek a Krisztus és Szent Péter földi vándorlásánák mulatságos epizódjait előadó tréfás legendák, melyekben Krisztus egyértelműen pozitív, keresztény csodatevő-isteni vagy pogány-táltosi attribútumokkal rendelkezik. Péter viszont együgyű, nevetséges alak, aki Krisztust utánozni próbálja, vagy nem fogadja meg szavait, s pórul jár. A tréfás legendák egy része aetiológiai jellegű; arra ad mesés magyarázatot, hogy miből lett a gomba, miért kanyargós a Tisza, hogyan keletkezett rajta az örvény, miért szidják az ácsok Pétert stb. A magyar tréfás legenda-kincs rendkívül gazdag. Bár a témakörre irányuló tervszerű gyűjtésről csak a nyelvterület középső és déli részén beszélhetünk (Baranya, Torontál, Csongrád, Bihar – Berze Kagy János, Kálmány Lajos, Török Károly, Szendrey Zsigmond), az idetartozó típusok száma európai viszonylatban kiemelkedően magas; változataik, ha szórványosan is, az egész magyar nyelvterületen elterjedtek. A tréfás legendák epikumanyaga feltehetően indiai eredetű, a középkorban a keleti, bizánci egyház apokrif legendaanyagában kapcsolódhatott Krisztus és Szent Péter alakjához. Európában a reneszánsz idején terjedhetett el, majd a reformáció és a felvilágosodás is hozzájárulhatott népszerűségéhez. Hozzánk több időpontban és több útvonalon is eljuthatott, erre vall az egyes tréfás legendák számos redakciója. – 19. sz.-i verses formájában félnépi alkotás „Az Isten és a nemzetek”, valamint a „Német a mennyországban” c. tréfás legenda. Népszerűségét egyértelművé teszi hasonló beállítottsága, gyakori felbukkanása a század második feléből származó kéziratos gyűjteményekben, viszonylagos kis száma a nyomtatványokban van. (→ még: bárány mája, a, → hegedű, a, → Krisztus és Szent Péter éjszakai szálláson, → legendamese, → Szent Péter és a lópatkó, → Szent Péter Isten szeretne lenni) – Irod. Arany László–Gyulai Pál: Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből (MNGy, I., Pest, 1872); Kálmány Lajos hagyatéka (Kézirat a Népr. Múz. Ethnológiai Adattárában); Dähnhardt. O.: Natursagen (I–IV., Leipzig, 1909–12); Szendrey Zsigmond: Nagyszalontai gyűjtés (MNGy. XIV., Bp., 1924); Berze Nagy János: Baranyai magyar néphagyományok (I–III., Pécs, 1940); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs. 1957).