falucsúfoló

frappáns történet valamely falu ostoba, ostobának tartott vagy magát ravaszságból ostobának tettető lakójáról, ill. lakóiról. A humor forrása a főszereplő viselkedése, világképe és a történetet elmondó és hallgató közönség viselkedése, világképe közötti különbség. A falucsúfolóban főként a tudatlanságot, célszerűtlen viselkedést, jellemhibát gúnyolja ki a közösség. A jellemzői a természetfeletti motívumok gyakori előfordulása, az ismert személyek, helyek szerepeltetése a hitelesség igénye nélkül, a túlzás, a nagyítás. Megtörtént komikus esetekből is válnak falucsúfolók. A falucsúfolók egy része kizárólag egy-egy faluhoz kötődik századok óta, más részük országszerte elterjedt, vidékenként más-más falura helyettesítve ismerik. A falucsúfolóban szereplő falvak egy részéről egyetlen történet ismert, más részéről több. Vannak személyek és falvak, akiket, ill. amelyeket valóságos legendakör vesz körül, s azokon a vidékeken, ahol a csúfolódásnak ez a szellemes, gyakran művészi formában jelentkező, de nem veszélytelen formája szokásos, ott minden falunak megvan a maga csúfolója. Duka János csíkszeredai pedagógus az egész Székelyföldet bejárta 1940–1960 között, s úgyszólván nem talált falut, mellyel kapcsolatban egy vagy több falucsúfolót ne ismertek volna a környékbeliek. Valamennyi között kiemelkedett azonban Oláh-falu, Csíkménaság és Lövéte: ezekre a falvakra csaknem valamennyi ismert falucsúfolót „ráhúzták”. A Székelyföldhöz hasonlóan bővelkedik falucsúfolókban Szatmár, Palócföld, Csallóköz, Mátyusföld és az egész Dunántúl. Olykor egy-egy falu még nevének megváltoztatását is kérte, hogy szabadulni tudjon a csúfolódásoktól (Disznósd – Borsodszentgyörgy). A falucsúfoló több műfaj formájában jelentkezhet: a) általában egy epizódból álló anekdotikus szerkezetű rövid történet; b) szóláshasonlat; c) tréfás jelző; d) vers, rigmus; e) dal; f) hosszabb epikus történetté kapcsolódott több falucsúfoló együttese. A falucsúfoló, melyet az egyik sokat gúnyolt Veszprém megyei faluról (Gyulafirátótról) rátótiádának nevez a szakirodalom, több műfajhoz áll közel, így a szólásokhoz, → szólásformájú csúfolókhoz, → tündérmeséhez, → állatmeséhez. Ez utóbbiak több műfaji sajátossága megtalálható a falucsúfoló-történetekben, így a hármas ismétlődés, állandó jelzők használata, fokozás stb. Kapcsolatban van a → legendával és az → anekdotával is. A falucsúfolók elmondása nem a hagyományos mesemondó alkalmakhoz kapcsolódik, hanem a mindennapi érintkezés formái között is jut idő ezek elmondására. Igen elterjedt élő és népszerű műfaj, megtörtént esetekkel és vándor anekdotákkal napjainkban is gyarapodik, ismeretes az egész magyar nyelvterületen. A falucsúfolók elkészült magyar katalógusa kiadásra került (AaTh 1200–1349). (→ még: falusoroló) – Irod. Szendrey Zsigmond: Falucsúfolóink (Ethn., 1927); Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok (I–II., Pécs, 1957); Bausinger, Hermann: Schildbürger Geschichter (Der Deutschunterricht, 13. Lg. 1961); Kovács Ágnes: A rátótiádák típusmutatója (Bp., 1966); Kryzanowski, J.: Sprichwort und Märchen in der polnischen Volkserzählung (Volksüberlieferung, Göttingen, 1968).