mimika <gör. mimosz-mimikosz ’utánzó’>

a beszédet, előadást kísérő, a mondanivaló hangsúlyozását és az érzelmek aláfestését szolgáló arcjáték, kézmozdulat, taglejtés; rendszerint a társadalom adott csoportja számára közérthető közlést tartalmaz. Részben önkéntelen cselekvés, részben pedig az utánzás ösztönös vagy tudatos művészete; többnyire jelképes, nem szolgál közvetlen testi szükségletet. A népi → előadás csaknem valamennyi formájának különböző fontosságú kísérő jelensége; minél kisebb a szerepe, annál inkább előtérbe kerülnek a megjelenítés tartalmi-szövegi vonatkozásai és viszont. A mimika önállóan is vizsgált ága a → gesztus. E viselkedésformák értelmezésével és osztályozásával újabban a kommunikáció-elmélet foglalkozik. A mimika → műfajonként és → előadók szerint különbözhet: a) aki szerepet alakít, kilép önmagából (→ gyermekjáték, színjátékszerű → népszokás stb. keretében), annak mimikája összetettebb és hangsúlyosabb; b) ha az előadó megmarad saját szerepében (→ énekmondó, → mesemondó), mimikája általában korlátozottabb, sőt el is maradhat. – 1. A többnyire utánzó jellegű játékokat teljes beleéléssel jelenítik meg a gyermekek, mimikájuk sűrített, mintegy jelzésszerű csupán (két karjukkal utánozzák a szárnyukat csapkodó libákat, fogvicsorgatva az ólálkodó farkast; két tenyerükkel arcukat dörzsölve „mosdanak” stb.), de összetettebb feladattal (pl. bicegő, öreg csősz vagy egymás tenyerét csapkodó alkudozók stb. megjátszása) is sikerrel birkóznak meg. A felnőttek alakításai közül főként a különféle állatalakoskodó (→ állatalakoskodás, → alakoskodás), farsangi, fonó és betlehemes játékokban (→ betlehemezés) van a mimikának nagy szerepe: részben állatok mozgását és hangját (cammogó medve, kelepelő gólya, öklelő bika stb.), részben egyes társadalmi típusok és foglalkozások (cigányasszony, betyár, pandúr, pásztor stb.) viselkedését, jellemző tetteit (angyalok ájtatos imádkozása, papok szenteskedő prédikációja, huszárok peckes lépkedése stb.) és hanghordozását utánozzák. A mimika hatását → álarcok és különféle → jelmezek is fokozhatják. – 2. A népköltészeti előadás során alkalmazott mimika történeti stílusrétegek, műfajok és előadói típusok szerint különbözhet. Régies stílusban megszokottabb a kissé merev testtartás, arckifejezés és az ünnepélyes hanghordozás, új stílusban épp fordítva; míg azonban a régies dalok és balladák dallama és szövege egyaránt díszítettebb, az újabbaké egyszerűbb. Az előadás, átélés hevében természetesen a régi stílus merevebb mimikai szabályai is áttörhetők: balladát is énekeltek felállva, sugárzó arccal és szinte harsogva. Igazán élénk mimika elsősorban a → mulatónótákat jellemzi (összenézés, esetleg összekapaszkodás, a fej hirtelen felvágása, ingatása, tenyércsapkodás vagy fenyegető kézmozdulat stb.). Előfordulhat azonban, hogy a → paródiákat épp a hatásfokozás kedvéért éneklik teljes komolysággal és merevséggel. Az egyes műfajok közül a rokon hangulatú és eltérő mimikával előadott → siratóének és → keserves két szélső példa; az elsőt teljes átéléssel éneklik (lehunyt szemmel, hajlongva, kezet tördelve, zokogva stb.), az utóbbit mintegy visszafojtottan (merev tekintettel, összekulcsolt, ölbe tett kézzel, mozdulatlanul). A mesénél inkább az egyéniség dönt (→ egyéniség és közösség): a jó elbeszélő lehetőleg külön ül, mintha színpadon játszana, s olykor valóban pótol is egész kis társulatot. Hanghordozással, összetett mimikával és egész viselkedésével érzékelteti a körmönfont obsitos, a hízelgő cigány, a törékeny királykisasszony, a rettenthetetlen hős jellemét. Urasan, cigányosan, majd népiesen beszél; olyan részleteket is kidolgoz, mint pl. az öreg király reggelizése stb. Az előadás közben harcokról szólva nagyot üt a levegőbe, majd felpattan: jár-kél, ugrál, olykor táncol is. Egész testtartása kifejezi a munkát, küzdelmet, fáradtságot, öregséget vagy dölyföt. Arca derült, ha vidám jelenethez ér, ellenkező esetben elkomorodik. Máskor épp a tréfa kedvéért vág komolykodó képet stb. – Irod. Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Hoppál Mihály: Gesztus – kommunikáció (Általános Nyelvészeti Tanulm., 1972).