paródia <gör. ’ellendal’>

a folkóresztétika kategóriája, egy alkotás, tréfás, szatirikus változata, amelynek célja az eredeti nevetséges formában való megismétlése. Szorosabb értelemben véve a paródia az a válfaj, amikor az eredeti formája megmarad, de tartalma jelentősen megváltozik (ellentéte a megőrzött tartalmú, de megváltoztatott formájú → travesztia), legtöbbször kisszerű, alantas vagy csak humoros, ritkábban groteszk vagy fantasztikus lesz. A hivatásos művészetek történetében rendszerint a komolyan vett műfajok fénykorában jön létre, és a megmerevedett jelenségeket gúnyolja. Az európai folklórban ilyen módon jelenik meg a hőseposzt csúfoló parodisztikus komikus eposz, később a lovagregényeket csúfoló történetek, vagy a romantikus költészetet kigúnyoló fellengzős alkotások, a realista műveket keresett egyszerűséggel és földhözragadtsággal parodizáló munkák. A humoros és szatirikus művészet egyik legismertebb formája, amely felfedezése és a hivatásos művészetbe emelése óta a folklór alkotásokat is szívesen gúnyolja. – A folklorisztikus paródia voltaképpen a folklorizmus sajátos formája, és inkább a népies művészetet, mint az eredeti népművészetet használja céltáblának. Legfejlettebb az irodalomban, itt is a líra és a dráma területén. A képzőművészetben a → karikatúra alkalmazza. – Tartalmát tekintve megkülönböztethetjük a humoros, ill. tréfás paródiát (ez voltaképpen stilizálás, az alapul vett művet, műfajt és az általa kifejezett valóságbeli jelenségeket nem utasítja el), a szatirikus paródiát (itt a kritika eszmei-ideológiai természetű, és általában sokoldalú, mind az eredeti mű, mind az általa ábrázolt jelenségek ellen fellép), valamint az átvétel jellegű paródiát (ebben az eredetileg más célt szolgáló alkotás válik parodisztikus felhasználás tárgyává). Bizonyos értelemben a groteszk és burleszk is ide vonható, az előbbiben a borzalmas és nemegyszer a tragikus paródiája is megfigyelhető, az utóbbi pedig szórakoztató-köznapi formában állítja elénk a paródia tárgyát. – A folklór sajátszerűségei közé tartozik, hogy az ún. karneváli folklórban (M. M. Bahtyin terminológiája) a komoly és tréfás, eredeti és paródia elválaszthatatlanul összefonódik egymással. Valószínűleg ennek következtében a → csúfoló szinte teljes egészében paródia-jellegű, ezen kívül a dramatikus szokások paródiái is ide vonhatók. A legkomolyabb műfajok is parodizálódnak: a sirató, az egyházi ének, a szerelmes dal, a tragikus ballada, a hiedelemmonda stb., és ennek során rendkívül összetett jelenségeket hoznak létre (erotikus sirató-paródia, antiklerikális „egyházi ének”, a babonát kicsúfoló élménytörténet, dalok zenekari dallamát utánzó értelmetlen halandzsaszöveg, imádságból lett kiszámoló vers, eredeti értelmének ellenkezőjére fordított mozgalmi dal stb.), amelyek társadalomtörténeti vagy esztétikai értelmezését voltaképpen sem a magyar, sem a nemzetközi folklorisztika nem végezte még el. Mindenesetre a paródia gyakoribb a folklórban, mint a travesztia, és ez a körülmény a formai tudatosságnak, ill. a stilizálásnak a közvélekedésnél nagyobb fontosságára hívja fel a figyelmet. A mulattatók gyakorlatában megtalálható az átvétel jellegű paródia, míg a szatirikus paródiát a tudatos eszmei harc kellékeként a legtudatosabb rétegek használják fel (antiklerikális, antifeudális, osztályharcos, munkásmozgalmi folklór). Voltaképpen nehéz a hagyományos paródia fennmaradó zömét egyértelműen tréfás vagy humoros jelenségnek tekinteni, ennél több benne a konvenciók elleni lázadás, olykor nemcsak az esztétikai, hanem az etikai normák és tabuk megszegése (a folklór jellegű paródia még a hivatásos művészetekben megtalálhatónál is inkább obszcén és közönséges), ugyanakkor a paródia nem csupán a humoros műfajok (→ vicc), hanem a komoly alkotások között is megtalálható (pl. az eretnekmozgalmak, szekták, munkásmozgalom ideológiájában). Mindenütt, ahol megtalálható a formai humor, honos a paródia is, legfejlettebb a szóbeli művészetekben, de sajátos formában van zenei és képzőművészeti paródia is a folklórban és az utánzó táncok és játékok is mutatnak hasonló vonásokat. A gesztusszerű, jelzésszerű humor általában is jellemzője a paródiának, egyszersmind a folklór stilisztikájának egyik legfontosabb feladata lenne e téma tanulmányozása. – A magyar folklorisztika a népi színjátékok, egyes szokások paródiáival, kisebb mértékben tréfás népdalaink és tréfás meséink paródiaszerű vonásaival foglalkozott, önálló kérdésként nem tárgyalta a paródia jelenségeit. (→ még: humor, → komikum, → népi színjátszás, → szatíra, → tréfa) – Irod. Martin, A. S.: On Parody (London, 1896); Lehmann, P.: Die Parödien im Mittelalter (München, 1922); Bausinger, H.: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Bogatirev, P. G.: Voproszi teorii narodnovo iszkussztva (Moszka, 1971); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974); Komikum a folklórban. Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához (II., Bp., 1978).