| szász szék | TARTALOM | szatirikus ballada |
a komikum igen éles fajtája, a folklóresztétika kategóriája. Voltaképpen a → gúny megnyilvánulása, és ilyen értelemben mind a népköltészetben, mind a népművészetben megtalálható, sőt bizonyos nyomait az utánzó jellegű táncok és játékok is képviselik, szorosabb esztétikai értelemben azonban ritka jelenség a folklórban, mivel a szatíra által ábrázolt jelenségek egyértelmű gyűlölete és a szatírát alkotók fölényérzete általában kivételes. Schiller, aki megkülönbözteti a „naiv” művészeteket a „szentimentális” művészetektől, és a folklórt egyértelműen csak az első fokra helyezi, utal arra, hogy a szatíra a második fokozat terméke. A 19. sz. második felében azonban a demokratikus szatíra elméletének képviselői a szatíra népiségét hangoztatták, főként az orosz forradalmi demokraták körében (Csernyisevszkij, Dobroljubov). Ennek következtében a szovjet folklorisztika széles értelemben használja a szatíra terminusát, és egész műfajokat sorol ide, amelyek azonban gondosabb esztétikai elemzés során csak a gúny vagy az irónia, esetleg a paródia keretébe utalhatók. – Műfajilag legjobban kutatott a szatirikus mese és a szatirikus dal, általában ide vonják az antifeudális, antiklerikális folklór számos termékét. A szorosabb értelemben vett csúfolók ritkán szatirikusak, ilyennek tekinthetjük viszont a gúnydalok, gúnyversek, ritkábban a közmondások számos fajtáját. Külön kérdés az úgynevezett demokratikus szatíra fogalma, amelyet a K-európai kutatók általában az önkényuralom ellenfelének tartanak, és népi gyökereit Beaumarchais-tól Gogolig mindenütt meglelik. Bizonyos hivatásos művészeti jelenségek (trufa, farsangi irodalom, bolond-irodalom, eposz stb.) a későbbi folklórban rendszerint megtalálhatók. – A magyar ősköltészetben is megtalálhatjuk a szatíra nyomait. Ránk maradt emlékeink szerint a humanista trufa, majd a reformációs szatíra a legkorábbi fokozat, ez Bornemisza Péter, Heltai Gáspár, Benczédi Székely István és mások műveiben határozottan népi jellegű. A 17–18. sz.-ban alakult ki a műfaj a szépirodalomban, és ez sem független a néphagyománytól. Apor Péter, Hermányi Dienes József, Kónyi János és mások műveinek ismerjük folklór párhuzamait. A reformkorban a szatíra és a népiesség elválaszthatatlanok, a 19. sz. második felében kialakuló szaktudományos folklorisztika azonban keveset törődik a szatírával, adatait a tréfás és humoros műfajok sorába osztja. Csupán a legutóbbi, esztétikai jellegű szatíra-kutatás hívta fel ismét a figyelmet a folklór szatíra-vállfajaira, a magyar folklorisztika azonban nem utalt erre, és eddig nem vizsgálta a magyar szatíra nemzetközi összefüggéseit sem. Kérdés, hogy mennyiben tartozik ebbe a kérdéskörbe a vicc problémája. Lehetséges, hogy ez inkább átmeneti forma, és esztétikai értelemben nem tartható szatirikus műfajnak a folklór keretein belül. A szatíra mint önálló epikus műfaj messzemenően befolyásolta a tréfás mese, anekdota, vicc, sőt az egyszerűbb elbeszélés milyenségét. Tematikailag a vallási, erkölcsi furcsaságok, a társadalmi elnyomás legélesebb formái a jellemzőek, a politikai szatíra, vagy az abszurd és groteszk szatíra azonban ismeretlen a folklórban. (→ még: anekdota, → csúfoló, → humor, → irónia, → karikatúra, → paródia) – Irod. Knox, E.: The Mechanism of Satire (Cambridge, 1951); Elliot, R. C.: The Power of Satire (Princeton, 1960); Lavrov, F. I.: Ukrajinszka narodna antireligijna szatira (Kijev, 1965); Szalay Károly: A magyar szatíra száz éve (Bp., 1966); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prózaműfajok (A magyar népköltészet, Bp., 1969); Pollard, A.: Satire (London, 1970).