irónia

a → komikum, pontosabban a → gúny egyik fajtája a folklórművészetekben. A művészileg bemutatott jelenséget nem ítéli el nyíltan, hanem azt mintegy elfogadva mutatja be annak abszurd, ellenszenves és nevetséges voltát. Ugyanakkor az éles bírálat nem közvetlen, mint a → szatíra esetében, hanem burkolt. Társadalomtörténetileg rendkívül érdekes esztétikai kategória, amely az ironizáló felsőbbrendű álláspontját képviseli, és ezért olyan korokban divatos, amikor egy társadalmi konvenciórendszer már idejétmúlt, de ennek felismerése még nem általános. Ilyen értelemben az ókori társadalom nagy ironikusai (köztük Szókratész, Arisztophanész, Lukianosz) vagy a polgárság érdekeinek ironikus szószólói (Swift, Voltaire) gyakran egyenesen a hagyományokat gúnyolják. Ilyen értelemben van az iróniának általában kapcsolata a folklórral, és a modern művészet (különösen a neofolklorizmus révén) gyakran ironikus módon értelmezi újra és értékeli át a folklór jelenségeit (Th. Mann, Dürrenmatt, I. Calvino). A folklór keretein belül az önálló irónia – mint az önálló gúny is – ritka jelenség, éppen azért, mivel a hagyományok rendszerint erősek, és a folklór nem ezek ellen fordul, inkább az oldalukon áll. A társadalombíráló folklór antifeudális, antiklerikális jellegű része ismeri, nem kizárt, hogy, a félnépi irodalom anekdotái, trufái, facetiái, vagyis egy eredetileg a folklóron kívüli jelenség hatásának eredményeképpen. A parasztokat gúnyoló szatirikus, ironikus irodalom (pl. a Göre Gábor-történetek) ritkán képvisel művészi értéket, és ami benne valódi irónia, természetesen azt sem a folklórból meríti. Annak ellenére, hogy a marxista esztétika sokszor hangsúlyozta az irónia fontosságát, a munkásfolklórban is alig ismerhető fel. Elemi formái, amikor csak egy-egy szó vagy kifejezés használatos eredeti értelmével ellentétes formában, viszont igen gyakoriak a népnyelvben (pl. „szép leány” – csúnya öregasszony), és ennek megfelelően az egyszerűbb nyelvi kliséket messzemenően felhasználó műfajokban (proverbium, formulák). A → csúfolók gyakran élnek vele. Az irónia ilyen nyelvi-retorikai elmélete felbukkant a folklorisztikában is (A. A. Potyebnya révén), helyesebb azonban a fogalmat társadalomtörténeti-etikai oldaláról vizsgálni, amint ezt már a romantika megtette, és nyomában a marxista esztétika is kialakította. (→ még: formula, → humor, → tréfa) – Irod. Pauli, Johannes: Schimpf und Ernst (Berlin, 1924); Alemann, Beda: Ironie und Dichtung (Zürich, 1956); Strohschneider-Kors, L: Die romantische Ironie (Tübingen, 1960); Kierkegard, Sören: Über den Begriff der Ironie (Düsseldorf–Köln, 1961); Szalay Károly: Szatíra és humor (Bp., 1966); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).