tréfa

rövid terjedelmű epikus műfaj, közel áll a tréfás meséhez (→ reális mese) és az → anekdotához. Cselekménye a való életben játszódik, jellegzetes hősei a furfangos, ravasz észjárású parasztok, szabadságos katonák, huszárok, papok, a pénztelen, de eszes diák, a cigány, a mesteremberek közül a suszter, a csizmadia. A tréfában rejlő konfliktus fakadhat társadalmi különbségekből – s ebben az esetben az éle mindig a felsőbb társadalmi rétegek ellen irányul –, és a családi élet visszásságaiból. A tréfa lényege a megoldásban rejlik, amely derűs hangvételű, olykor a szelíd humor, máskor a kíméletlen gúny jellemző rá. A tréfa esemény, helyzet, emberi viszonylatokban rejlő komikum kifejezője. Általában emberi gyarlóságokat, morális gyengeségeket akar nevetségessé tenni, mindig emberi környezetben mozog, a csodának, természetfelettinek nincs szerepe az események előrelendítésében. A tréfának igen fontos a nevelő funkciója, egyik jellemző vonása a történetben rejlő tanulság. A hallgatóságban a megtörtént, valóságos történet látszatát kelti, még ha nem is hiszi el mindig, hogy megtörtént eseményről van szó. A tréfák jelentős része a szexuális élettel kapcsolatos, általában obszcén, durva hangú. Az ilyen jellegű tréfák főleg a falvaktól távol élő emberek körében – pl. erdeifavágóknál – népszerűek. Ma is élő műfaj, közös munkákon, esti pihenőkön szórakoztatják egymást tréfákkal. Újak születéséről is van adatunk. Igen sok közötte a nemzetközi vándortörténet, amely Naszreddin Hodzsához vagy Till Eulenspiegelhez kapcsolódik. – Irod. Arany László: Magyar népmeséinkről (Bp., 1904); Bausinger, H.: Bemerkungen zum Schwank und seinen Formentypen (Fabula, Berlin, 1967); Vöő Gabriella: Többet-ésszel, mint erővel. Mesék, tréfák, anekdoták a romániai magyar népköltészetből (Bukarest, 1969).