gúny

az esztétikából átvett kategória a folklorisztikában, a komikum sajátos, erős fajtája. Két válfaja van, a nyílt gúny, amelynek lényege az, hogy a kicsúfolt jelenség ellenszenves vonásait felnagyítva, erős emocionális kifejezéssel utasítják el; valamint az → irónia, amelynek során a bemutatott jelenséget látszólag elfogadva, helyeselve mutatják be annak abszurd év nevetséges voltát. Mind a szarkazmusig elmerészkedő nyílt gúny, mind a groteszk év a → szatíra fogalmával rokonítható irónia társadalomtörténetileg kései kategóriák: a humorban megnyilvánuló fölény kifejeződései, amely az ésszerűtlenség leleplezéséből áll. A fölény legtöbbször a társadalmi progresszió oldalán áll, ilyen értelemben a gúny a társadalmi fejlődést igenli és képviseli. Mindezek értelmében nem véletlen, hogy a folklórban igazán ritkán található meg: sokkal gyakoribb az általános → komikum, a → csúfoló és a szelídebb nevetségesség. A csekély számú folklórszatíra leginkább a dal, néha a gúnyos szólás vagy anekdota keretében jelenik meg. Sokkal gyakoribb azonban itt is, hogy a kinevetés nem társul fölénnyel, egyszerű → tréfa, ill. csúfolás. Voltaképpen a → vicc sem gúnyos műfaj a folklórban. Ahol megtaláljuk, a társadalmilag határozottabb konfliktusokkal kapcsolatos. Ilyenek az antiklerikális, antifeudális alkotások, nemegyszer a nemzetiség- és valláscsúfolók. Ennek következtében a folklórban a gúny nem is mindig demokratikus jellegű, a fölény olykor a vélt társadalmi előnyökhöz ragaszkodásban jelenik meg (→ nemzetiségcsúfoló). Formailag a túlzások, gyakran a groteszk képek jellemzik. Poétikailag sem a nemzetközi, sem a magyar folklór nem vizsgálta. (→ még: humor, → trufa). – Irod. Simonyi Zsigmond: Tréfás népmesék és adomák (Bp., 1902); Ortutay Gyula: Tréfásszavú magyarok (Bp., 1942); Kardos Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései (Filol. Közl., 1955); Mészáros István: Szatíra és valóság (Bp., 1955); Byvtron, Jan Stanislaw: Komizm (Warszawa, 1960); Gluckman, Max: Gossip and Scandal (Current Anthropology, 1963); Legman, Gerahon: Rationale of the Dirty Joke (New York, 1968); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prózaműfajok (A magyar népköltészet, Bp., 1969).