humor

a → komikum egyik alapja a folklór esztétikában, voltaképpen a valóság komikus, nevetséges jelenségeinek észrevevése és ábrázolása a folklór művészetekben. Mint a hivatásos művészetekben is, gyengébb, mint a → gúny és az → irónia, ugyanakkor megformáltságával több, mint a puszta nevetségesség vagy vidámság. A leggazdagabban a népköltészetben nyilvánul meg, de ismert a népművészetben is emberek (olykor állatok) humoros ábrázolása, és az utánzó táncoktól sem idegen ez. Mindezek ellenére a képzőművészeti vagy zenei-táncbeli karikatúra ritka a folklór keretein belül. – A humor társadalmi alapja a társadalmi élet vagy fejlődés rendellenességeinek, kinövéseinek észrevevése, és ezeknek olyan módon való kifejezése, hogy a helyes megoldással enyhébb konfliktusba kerül a humor tárgya. Az esztétika sokat foglalkozott azzal, mi is a humor voltaképpeni alapja: a fölény, a kontraszt, a hiba vagy a szokatlan. Általában mindezek antropomorfizált formában jelennek meg a humor jelenségeiként. A folklórban a társadalmi fejlődés érzékelése általában ritkább, bizonytalanabb, és hiányzik a fölény vagy a kontraszt társadalmi-történeti értelemben való felismerése is. Ehelyett gyakoribb a hiba vagy a szokatlan humorosként felfogása, és ennek következtében a folklórban a humor legtöbbször külsődleges, csúfolás jellegű. Általánosabb a helyzetkomikum, és a jellemkomikum sem az egyéniségre, inkább csoportokra vonatkozik (nemzetiségcsúfoló → valláscsúfoló, vénlánycsúfoló stb.). Két fő formája a szelídebb, elnézőbb → tréfa és a kinevetéssel társuló, olykor meglehetősen kegyetlen → csúfoló, amelyet azonban mégsem lehet mindig az irónia, a → szatíra vagy a gúny kategóriáihoz sorolni. A népköltészetben már a → gyermekfolklór ismeri (a gyermeki csúfolók, mondókák, rajzok gyakran élnek a humor eszközével), az epikus műfajok közül a tréfás mese (→ reális mese), a → vicc, számos → anekdota és → szólás erre alapul. Verses formák a csúfolók (ide sorolhatjuk a néha prózai → falucsúfolót és rokonait is) és általában a rögtönzött → röpdalok és → rigmusok többsége. A népi színjáték körében a zsánerképszerű darabok kifejezetten humoros jellegűek, és ez a tendencia nyilvánul meg az ünnepi szokások betétrészeiben (valamint az ezekkel rokonítható bábjáték alkotásaiban). Általában véve számos folklór műfajában bukkan fel a mulattatás igénye, és ezt történetileg össze is kapcsolhatjuk a → mulattatók, bolondok, bohócok vagy az interludum és a → trufa hagyományával. Néhány esetben a komoly alkotásoknak vagy műfajoknak van humoros párhuzama, ellentéte (→ csalimese, humoros monda, tréfás fikció → tréfás ballada stb.), ezekben a humor kettős: egyrészt az illető alkotások tartalmából és formájából származik, másrészt a párhuzamba állítható komoly műfajok ellentétét is érzékelteti. Ennek ellenére is a paródia ritka a folklórban, inkább csak néhány műfajra (meseparódia, szokásparódia) korlátozódik. Tartalmilag az antifeudális és az antiklerikális népköltészet is igen gyakran él a humor eszközeivel. Nem beszélhetünk viszont asszony- vagy férfiellenes humorról, és az abszurd humor vagy a fekete humor is voltaképpen hiányzik a folklór alkotásainak köréből. A helyi és a nemzeti humor viszont igen gyakran a humoros folklór alkotásaiból táplálkozik, és annak a sajátosságait őrzi meg, bár ezt az összefüggést ritkán vizsgálták. – Irod. Jókai Mór: A magyar néphumor (MTA Ért., 1860); Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban (Bp., 1890); Pauli, Johannes: Schimpf und Ernst (Berlin, 1924); Leacock, Stephen: Humour (London, 1935); Plessner, Helmuth: Lachen und Weinen (Bern, 1950); Escarpit, Robert; L’humor (Paris, 1963); Szalay Károly: Szatíra és humor (Bp., 1963); Bausinger, Hermann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968); Bergson, Henri: A nevetés (Bp., 1968); Bisztray Gyula: Jókedvű magyar irodalom (Bp., 1968); Voigt Vilmos: Tréfás és humoros prózaműfajok (A magyar népköltészet, 1969); Vöő Gabriella: Többet ésszel, mint erővel (Bukarest, 1969); Vth Congress of the International Society for Folk-Narrative Research (Bucureşti, 1972).