szólás

1. egy nagyobb közösségben, szájhagyomány újtán terjedő szókapcsolat, vagy mondat: a → közmondásnál kevésbé tisztán tanító műfajú, közvetlenebbül magában foglalja a történést, amelyet egyúttal értelmez (pl. „Se híre, se hamva”). A középkor, a szájhagyomány régi magyar gyűjtői és az újabb folklorisztika a legrövidebb terjedelmű népköltészeti műfaj vagy – más szaknyelven fogalmazva – egyszerű forma megjelölésére a latin proverbium szót használja, kutatását pedig – a proverbium gör. nevére utalva – parömiológiának nevezi, mivel a közmondás, → epikus proverbium, → konvencionális kifejezés, → szabály, → szállóige, szólás, → szólásformájú csúfoló, → szóláshasonlat, → wellerizmus stb. pontos elhatárolása nehezen oldható meg. Alaktani szempontból még kevés elemzést készítettek a szólásról, de annyi bizonyos, hogy gyakran fordul elő benne a rím és a mondattani párhuzamosság. Jelentéstani vonatkozásban azt állapíthatjuk meg, hogy mind a szójáték, mind a metafora szerepet játszhat a szólásban, és a metaforikus szólás olykor rokon a → találós kérdéssel. A metafora azonban legfeljebb járulékos elem, a szólás jellegét a három alapvető szókép közül a szinekdoché határozza meg, hiszen a szólás többnyire példázat jellegű általánosítás („A földet a gazda nyoma hizlalta”). Műnemi kevertségét az okozza, hogy egyrészt epikus helyzetet, sőt eseményeket foglal össze, másrészt erkölcsi tanítást –, ez utóbbi néha már az aforizmához is közelíti. A tanító jelleget felszólító mód is kiemelheti („Adjon Isten jót: bort, pecsenyét, olcsó sót, ellenségnek koporsót”). A didaktikus részelem jelenlétével is összefüggésbe lehet hozni azt, hogy a szólás értékelése igen változó, márpedig e pragmatikai vetület nagymértékben befolyásolhatja a jelentést. A szóbeli kultúrában a szólás a tekintély szerepét töltheti be, a balladában a ritmikus kompozíciót szervezi meg, a mítoszban és a mesében értelmezésként fordul elő. Az írott szövegekben fokozatos leértékelődésen ment át: korábbi drámákban s regényekben a cím vagy a jellemzés feladatkörét látta el, később egyre inkább a komikum eszközévé vált. Napjainkban a nem művészi igényű sajtótermékekben a leggyakoribb: újságcikkekben, gyerekkönyvekben találkozhatunk vele, valamint nyelvkönyvekben, ahol a szólásokat az idiómák közé sorolják. – A szólás használata nyilvánvalóan a történeti változékonyság függvénye. Föltehető, hogy az ember már beszédtevékenységének igen korai szakaszán használt szólásokat, mint ahogy az is valószínű, hogy nincs nyelv szólás nélkül. Igen ritkán fordul elő, hogy egy szólás létrehozása egyetlen szerzőnek tulajdonítható. Mai készletünket alapvetően a bibliai és az antik örökség határozta meg, bár a retorika szelleme is befolyásolhatta. A 16. sz.-ban népszerű emblémakönyvek hatása is hozzájárult ahhoz, hogy egyes szólásokat képi ábrázolásnak feleltettek meg. A kutatások jelenlegi szakaszában nehéz megmondani, mi is okozza egy-egy szólás eltűnését, ill. fönnmaradását. Az élő szólásokat az anyanyelvén jól beszélő fölismeri, de korábbi szövegekben nem könnyű azonosítani a kihalt szólásokat. Egy-egy szólásnak nemcsak történeti, hanem társadalmi kötöttsége is lehet, egy beszélő kompetencia jellegű szólás-készlete ugyanúgy tükrözi az illető személy közösségi hovátartozását, mint ahogyan a szólások használatában beállt változásokból is vissza lehet következtetni korábbi életmódra, szokásokra, kulturális körülmények alakulására. A kutatók eddig jórészt ebből a szempontból foglalkoztak a szólásokkal, és téma szerinti hagyományos felosztásukat is az ilyen irányú érdeklődés hívta életre. Különösen az időjárásra, a halászatra s vadászatra, a jogra vonatkozó szólásokat tanulmányozták részletesen. Igen sok részlet-elemzést írtak egy-egy szólás történetéről, elterjedéséről, alak- s jelentéstani változatairól. – A kutatásnak még három további köre említésre méltó. A szóbeli gyűjtésnél az okozza a fő nehézséget, hogy nehéz megállapítani: az írott szövegek hatása mennyiben érvényesült. A régebbi szólás-kiadványok értékelésekor majdnem lehetetlen eldönteni: mi volt élő szólás a gyűjtemény megjelenésekor és mit vett át a szerkesztő korábbi könyvekből. Napjainkban – szóbeli műfaj esetében paradox módon – a hosszabb írott szövegek tanulmányozása látszik leginkább célravezetőnek, mivel a szólásgyűjtemények többsége nem tünteti föl a szöveg-környezetet, a hosszabb (szépirodalmi vagy egyéb jellegű) szövegekben viszont a szólás a pragmatikai, sőt szemantikai vonatkozásban is döntő fontosságú nyelvi környezettel, összefüggésrendszerrel együtt szerepel. – Irod. O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Bp., 1954); Taylor, A.: The Proverb and an Index to the Proverb (Hatboro–Copenhagen, 1962); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Taylor, A.: Selected Writings on Proverbs (Helsinki, 1975). – 2. A népnyelvben a → nászajándék egyik szokásos formája, amit Erdély némely vidékén (pl. Kalotaszeg) a szülők, a rokonok, a szomszédok, a barátok stb. a házasságkötés alkalmával rendezett vacsorán vagy a lakodalom második napján adnak át, esetleg ígérnek meg a fiatal párnak ünnepélyes szavak kíséretében. A szólás történhet a házastársak valamelyike részére külön-külön, vagy közösre egyaránt: az előbbi esetben az ajándék válás esetén azé marad, akinek a rokonsága azt „szólta”, tehát a férfi hozzátartozóitól származó szólás esetén a férfié stb. Az apák, elsősorban a legény apja, földet, állatot, a nőrokonok ruha- vagy ágyneműt, baromfit, az idegenek leginkább pénzt ajándékoztak. – Irod. Tárkány Szücs Ernő: Jogszokás-gyűjtés Kalotaszegen (Kolozsvári Szle., 1943).