közmondás

rövid, tömör, állandósult, mondatnyi terjedelmű, egy nagyobb közösség körében általánosan ismert, szájhagyományban terjedő kifejezés. Tartalma filozofikus mélységű, középpontjában erkölcsi kérdések vagy különböző élethelyzetekre alkalmazható bölcsességek állnak. Epikus történetből leszűrődött tanulságot őriz, olyan kikristályosodott formában és tartalommal, hogy gyakran nem is rekonstruálható a történet. Jelentése általában nem szó szerinti, hanem egy „közmondás feletti” tartalom. Megértéséhez nem szükséges magyarázat, ellentétben a szólással, amelyhez legtöbbször hozzáfűzendő a maga története. Szilárd, nem változtatható formája van, beszédbe való illesztése idézetként történik. – Használatáról legkorábbi adatok a suméroktól származnak, akik pedagógiai célra használták. Az egész világon ismert és elterjedt műfaj. Rengeteg a vándorközmondás, amelynek logikai váza ugyanaz, a behelyettesíthető fogalmak a földrajzi, társadalmi, kulturális stb. környezetnek megfelelően változnak. A magyar közmondások történeti kialakulásáról, rétegeiről még kevés ismeretünk van. Bizonyos jelek alapján valószínűsíthetjük, hogy a honfoglalás előtti időben már használtak közmondást. A Képes Krónikában már számos közmondás található. Az írásbeliség elterjedésével egyre több helyen, kódexekben stb. alkalmazzák a közmondásokat. Viszonylag korai időből származik első gyűjteményünk is (Baranyai Decsi Csimor János: Adagiorum Graeco-Latino-Ungaricorum Chiliades Quinque, 1598), amely közmondásokat őriz, más → proverbiumok társaságában. Jóllehet a munka alapja Erasmus gyűjteménye, a szerző igen sok adatot átvesz tőle, a kutatás nem tudja pontosan kideríteni, melyek voltak akkor használatban, melyek csak fordítások, jelentősége mégis nagy. E munka volt elindítója a közmondás-gyűjtésnek, amelynek azóta sem szakadt meg a folytonossága. A jelesebb gyűjtemények a következők: Kis-Viczay Péter: Selectiora Adagia latino-ungarica (Bártfa, 1713); Rájnis József: Magyar Helikonra vezérlő Kalauz (Pozsony, 1781); Kovács Pál: Magyar példa, és Köz Mondási (Győr, 1794); Baróti Szabó Dávid: Magyarság Virági (Komárom, 1803); Szirmay Antal: Hungaria in Parabolis (Buda, 1804); Dugonics András: Magyar Példabeszédek és jeles mondások (Szeged, 1820); Ballagi Mór: Magyar példabeszédek, közmondások és szójárások gyűjteménye (Szarvas, 1850); Erdélyi János: Magyar közmondások könyve (Pest, 1851); Margalits Ede: Magyar közmondások és közmondásszerű szólások (Bp., 1896); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966). A közmondás használatáról a reformáció idejéből több adatunk van, jelentős szerepet kapott a prédikációkban (→ példázat). A közmondás elnevezést az első gyűjtemény összeállítója, Baranyai Decsi már használta. A továbbiakban a közmondás elnevezés köre gyakran változott. A közmondás ismerete nem kötődik korhoz, nemhez, társadalmi réteghez; az egész közösség ismeri és alkalmazza. A közmondásra jellemző a tömör kifejezésmód, stílusa általában emelkedett, gyakran él az alliteráció, rím, ritmus, párhuzamos szerkesztés eszközeivel. (→ még: maxima, → szentencia) – Irod. O. Nagy Gábor: Mi a szólás? (Magy. Nyelv, 1954); Anyikin, V. P.: Ruszszkije narodnije poszlovici, pogovorki, zagadki i gyetszkij folklor (Moszkva, 1957); Matti, Kuusi: Parömiologischen Betrachtungen (FFC 172. Helsinki, 1957); Taylor, Archer: The Proverb and an Index to the Proverb (Hatboro-Copenhagen, 1962); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., ,1969).