nászajándék

valamelyik házastársnak az a különvagyoni (→ női különvagyon) jellegű ingósága (ritkán ingatlan), amelyet az eljegyzés jeléül vagy a házasságkötés alkalmával a másik házastárstól, ill. ennek rokonától vagy esetleg idegen személytől ajándékul kapott. Régi jogunk szerint a nászajándékot a házasságkötés előtt kellett adni és annak a házastárstól vagy rokonától kellett származnia, de a helyi szokásokban e szabályok ilyen mereven rendszerint nem érvényesültek. A nászajándék nemcsak tényleges átadással, hanem ígérettel, felajánlással, „bemondással” is létesült, tehát ilyen esetekben követelhető volt. Az eljegyzési ajándék rendszerint csizmából, ingből, kendőből és gyűrűből, ritkán finomabb tárgyból (pl. kés) vagy pénzből állt. (→ még: jegyajándék) A rostapénzt (restapénz, menyasszonytáncpénz) a → menyasszonytánc alkalmával gyűjtötték. A házasságkötési ajándék jószág, ruhanemű, ágynemű, sőt ingatlan (szőlő, kaszáló, irtásföld stb.) vagy ennek meghatározott időre szóló haszna is lehetett, de leginkább készpénz volt. Általában a lakodalom folyamán adják át, ünnepélyes formában. Nemegyszer egy tisztségviselő (→ lakodalmi tisztségviselők) „mondja be” a nászajándékokat, amire a megajándékozott köszönetet mond (→ szólás). Ha az eljegyzés vagy házasság a másik fél halála folytán szűnt meg, a nászajándék nem volt visszakövetelhető, de ha ezek felbomlása a másik fél vétkességére volt visszavezethető, azt vissza lehetett követelni. A szokásjog a nászajándékot sok helyen nem különvagyonként, hanem → közszerzeményként kezelte; mai jogunk szerint is a házastársak közös vagyonába tartozik, kivéve ha az ajándékozó nyilatkozatából, az ajándék jellegéből vagy egyébként az ajándékozás körülményeiből arra lehet következtetni, hogy a juttatás csak az egyik házastárs részére történt. – Irod. Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások (Pest, 1866); Fél Edit: A vagyon és tulajdon Martoson (Társadalomtudomány, 1944); Györgyi Erzsébet: Házasságkötés és szokásköre a bukovinai székelyeknél (Népr. Közl., 1962).