menyasszonytánc

a → lakodalom éjszakáján megrendezett tánc, amelyen a → menyasszony utoljára táncol leányként. Legismertebb szertartásos lakodalmi táncunk (→ lakodalmi táncok). A régebbi, több napos lakodalmakban az ünnepi lakoma előtt rendezték délelőtt vagy délután, jóval a fektetés és kontyolás szertartása előtt. Az utóbbiak elmaradásával és a lakodalom időtartamának megrövidülésével a menyasszonytánc időpontja rendszerint éjfélre, vacsora utánra esik. Kezdetét rigmussal vagy táncra szólító szavakkel jelenti be a → vőfély (esetleg a → násznagy), s a táncot is legtöbbször ő kezdi a menyasszonnyal. Számos helyen – a lakodalmi tisztségek hierarchiáját követve – sortánc-szerűen (→ osztótánc) adja át a menyasszonyt a jelesebb vendégeknek, esetleg a lakodalmi rangsor és rokonsági fok figyelembevételével név szerint kiáltja ki a következő táncost. Gyakoribb azonban, hogy néhány forduló után „Eladó a menyasszony!” kiáltással megnyitja az általános részvételt. Tánc előtt a jelentkezők a násznagyok asztalán álló tányérba, kosárba, rostába (ezért nevezik rostatáncnak is) dobják a tánc „váltságdíját” jelentő pénzösszeget (→ rostapénz), ill. az asztalra helyezik ajándékaikat. Adományukat esetleg a tánc alatt is kézben tartják, felmutatják vagy a ruhaneműt a menyasszony vállára terítik, felajánlásukat pedig a vőfély kikiáltja, pl.: „Egy borjúért táncol a menyasszony!” Jelentős mozzanata a menyasszonytáncnak, hogy a menyasszony a → vőlegény hozzátartozóival táncol, akik ezzel mintegy kifejezik, hogy a családba befogadták. A lakodalmi illendőséghez szorosan hozzátartozik, hogy a menyasszonytáncban mindenkinek részt kell vennie. (Ezért előfordul, hogy az idősebbek ülve, a menyasszonynak kezet adva „táncolnak”.) A sort a vőlegény zárja, aki vagy a legnagyobb összeget teszi le, vagy ellenkezőleg: szimbolikus megváltást, krajcárt, cipót, almát stb. Mivel századunkban a → menyasszonyfektetés már nem szokásos, gyakran a menyasszonytánc végeztével veszik le a menyasszonyi koszorút, s az utolsó táncos, a vőlegény kiragadja a menyasszonyt a tánchelyről, miközben a násznép bő gyermekáldást kíván. – Maga a tánc friss csárdás, minden vendég számára csak néhány forduló. Kísérőzenéjében régi szertartásos dalok éppúgy előfordulnak, mint újabb, műzenei eredetű gyors csárdások. Egyes vidékeken a menyasszonytánc összefonódott a → gyertyás tánc és a → párnás tánc különböző változataival, több helyen pedig részlegesen tánc nélküli formáját is ismerik: a soron következő táncos éppen azért fizet, hogy a zene alatt pihenhessen a menyasszony. (Vőfély: „Tíz forintért ül a menyasszony!”) Ha nagy a násznép, gyakran több szakaszban bonyolítják le a táncot, s ilyenkor a szünetben a menyasszonyt át is öltöztetik új állapotához illő menyecskeruhába (napjainkban piros-fehér babos ruha és fejkendő) (→ menyecsketánc). Több helyen ismert a vőlegénytánc is: a menyasszonnyal egyidejűleg a násznép a vőlegényt is megtáncoltatja. Néhol a szertartásos menyasszonytánc után a tánc parodisztikus formája is feltűnik, ilyenkor férfi öltözik be „maskarás menyasszonynak”, s különböző vaskos jelenetekre is sor kerül. – A menyasszonytáncnak a mai falusi lakodalomban növekvő jelentősége van, minthogy ennek keretében a lakodalom költségeinek jelentős része visszatérül, és a vendégek számára reprezentációs lehetőséget nyújt. A menyasszonytánc jelenlegi gyakorlatában a gazdasági funkció dominál: a tánccal összegyűjtött pénz az ifjú pár életének megalapozását szolgálja. Az egyéb lakodalmi szokáselemek (kikérés, kontyolás stb.) fokozatos elmaradása miatt azonban a tánc a jelenlegi lakodalmi rítus csúcspontja lett, s így számos más – búcsúztató, avató, befogadó – szertartásfunkciót is teljesít. A hozzákapcsolódó szokáselemek, különböző szimbolikus mozzanatok ugyanakkor visszautalnak a monogámia kialakulásának korai szakaszára is: számos jel alapján a menyasszonytáncban a jus primae noctis kollektív gyakorlatát, ill. ennek jelképessé átformálódott csökevényét is felismerhetjük. (→ még: pördítés) – Irod. Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III., A–B., Bp., 1955–56); Bakó Ferenc: Felsőtárkány község lakodalmi szokásai (Ethn., 1955); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Fülöp Lajos: A születés, házasság és halál szokásai Gyöngyöspatán (Gyöngyös, 1969).