osztótánc

a vőfély párosító tánca a lakodalom egyes szertartásos mozzanatai (menyasszonyfektető → gyertyás tánc, → menyasszonytánc) vagy az általános tánc előtt. A vőfély rövid → csárdás vagy → hármas csárdás után rigmus kíséretével adja át a táncosnőt kiszemelt párjának (a nyoszolyólányokat a kisvőfélyeknek, a menyasszonyt a vőlegénynek stb.) az ÉK-mo.-i, bakonyi osztótáncban, ill. a dunántúli sortáncban. A vőfélynek e táncot irányító szerepében azt a Ny-európai gyakorlatot ismerhetjük fel, amely tánctörténetünkben a lengyel táncokhoz kapcsolódva jelent meg a 17–18. sz.-ban. Ezt a nyugati hatást tükrözik a felső-tiszavidéki osztótáncok idegen eredetű dallamai is. Az osztótánccal rokon a táncosnő átadásának Szatmárból és a 18–19. sz.-i forrásokból ismert formája, amikor a táncrendezők megugratják, megforgatják a nőt a mulatságon részt vevő idegen legény előtt. (→ még: lakodalmi táncok) – Irod. Pesovár Ferenc: Tyukod táncai és táncélete (Bp., 1954); Pesovár Ernő: Lengyel táncok hatása a reformkorban (Népr. Ért., 1965); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970).