csárda

TARTALOM

csárdás egyedül

csárdás

új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→ páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és a csárdásnak két nővel járt változata, a → hármas csárdás stb. Általában két részből, a → düvővel kísért ( = 120–180) lassúból és az → esztam kíséretű ( = 160–240) frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok jellemző hármas tagozódását (→ három a tánc). Szervesen kapcsolódott a csárdáshoz a táncot bevezető szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesítette. Egységes stílusjegyei ellenére is jól elhatárolhatók egymástól az egyes táncdialektusokra jellemző csárdástípusok. Ezek közül a nyugati dialektus, csárdásban a motívumkincs, tempó és dallam változása éles határt von a lassú és lent hangsúlyos gyors között. Míg a lassú domináló motívuma a → kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros forgásba szőtt mártogatós, → lippentős, ill. a kopogó, sarkazó motívumok (Sárköz–Duna mente) a jellemzőek. Ebben a csárdástípusban a → csalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagoló kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig tartó külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos csárdásában nincs éles határ a lassú és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempó fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész motívumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i csárdás karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások uralkodó szerepe, ami nagyobb lehetőséget biztosít a férfi erőteljesebb figurázására, s a táncfolyamat rapszodikusabb felépítésére, a csalogatás oldottabb megfogalmazására. E csárdásfajta legjellemzőbb motívumai a → cifra, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, a kopogó és → bokázó változatok és a sűrű → csapásolás. Az ugrós forgók mellett az → átvetős, a félfordulós lippentő s a kiforgatás is jellemző még e vidék csárdásaira. – Míg e két dialektusterületen a csárdás az uralkodó páros tánc, s élesen elválik a háttérbe szorult régies páros táncoktól, addig az erdélyi magyar táncfolklórban egymás mellett és szoros kölcsönhatásban él a korábbi tradícióval. Erdélyben differenciáltabb a csárdás, mint a magyar nyelvterület többi részén, határozottabban kirajzolódnak az egyes etnikai csoportokra jellemző csárdás körvonalai. Ezek közül a székelység csárdása tükrözi a legjobban a táncélet modernizálódását és az új táncstílus uralkodó szerepét. Itt a → marosszéki forgatóssal kiegészülve alkot háromrészes páros táncot a csárdás. A kalotaszegi – forgós karakterű s viszonylag egysíkúbb – csárdással szemben a Mezőségen viszont (Szék kivételével) olyan virtuóz formában él, amelyben a sűrűn komponált párelegendő, figurázó és forgatós részek a marosszéki forgatóssal rokon vonásokat őriznek. Mindkettőben az átvetések, kiforgatások és külön táncolások virtuóz technikával megfogalmazott parafrázisaként bontakozik ki a csalogatás. E három területi típus egyúttal híven tükrözi azt a folyamatot, amelynek eredményeként kialakult a 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus (→ tánctörténeti rétegek, → verbunk) páros tánca, a csárdás. Előtörténetéhez tartozik a zárt összefogódzással párosult, forgós, forgatós karakterű páros táncoknak a reneszánsz jegyében kibontakozó divatja és térhódítása. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. A csárdásba torkolló átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklórban, s ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jól felismerhető formáit dokumentálja a nyugati dialektus csárdása. S a csárdásnak ezekkel a forgós és forgatós karakterű változataival szemben a tiszai dialektus típusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit organikus egységbe ötvöző formát, amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (London–Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1985–66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3 sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).