csarap

TARTALOM

csárdás

csárda

1. a településen kívül, azok szélein, a pusztákon, az utak mentén álló → kocsma. A csárdáknak rendszerint kocsiszínjük, szekérállásuk is volt, ahol a kocsik, szekerek fedél alá kerülhettek, a lovak pedig pihenhettek. Lehetett saját birtoklású és bérelt. Tulajdonosait csárdásoknak hívták. Csárda szavunkra 1755-től van adat. A csárdák a jelentősebb vásáros helyekre vezető utak mentén egynapi, félnapi járásra, ill. olyan helyeken álltak, ahol a közigazgatás nehezen ellenőrizhette őket. Az ilyen csárdák közül nevezetesek voltak azok, amelyek két megye határára épültek és így lehetőséget biztosítottak a betyároknak elmenekülni a megyei pandúrok, rendőrök stb. elől. A csárdákhoz sok romantikus, főleg betyártörténet kapcsolódik. Elnevezéseik származhattak attól a helytől, ahol állottak (pl. Hortobágyi csárda a Hortobágyon; Kadarcs csárda a Kadarcs folyó mellett; Kondorosi csárda stb.), a cégérüktől (pl. Pintes csárda, Hordócska csárda stb.), a csárdás nevétől (pl. Császár csárda, Kétszerkovács csárda, Kelemen csárda stb.) és nem utolsósorban a bennük esett nevezetes eseménytől (pl. Törik-szakad csárda Buj határában, Becsali csárda Alsópáhokon, Nyakvágó csárda Kunszentmiklóson, Falkafogyasztó csárda Kiskunhalason stb.). Nevezetesebb csárdák a fent említetteken kívül: Aligvárdi csárda Baján, Almádi csárda Veszprém és Zala megye egykori határán, Billege csárda Tapolca határában, Gyöngyösi csárda Hévíz közelében, Zöldhalmi csárda Orgovány mellett, Fakilincses csárda Szankon, Pipagyújtó csárda Bócsán, Hajlati csárda Vezseny mellett, Meggyes csárda Tiszafüred határában, Ágota csárda Karcag és Nádudvar között, Gugyori csárda Nagygyanté mellett, Kabai csárda Túrkeve határában, Gyilkos csárda Hajdúböszörmény határában, Látóképi csárda Debrecen határában, Putri csárda Túrkeve határában, Vadas csárda Hajdúhadház határában, Kutyakaparó csárda Kecskemét közelében. – A csárdák a 19. sz. Mo.-ának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. Gyakorta örökítették meg a csárdák világát a Mo.-on átutazó külföldiek útleírásai. A csárdabeli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a csárdákat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai pusztai kocsmává, italbolttá alakult. (→ vendégfogadó) – Csárda szavunk szerb-horvát közvetítésű jövevényszó, amelynek végső forrása a perzsák čãrtãk ’négy oszlopon álló erkély’, ’négyszögletes szoba’ jelentésű szava. Eredetileg többféle építményt jelölt nyelvünkben is az átadó, közvetítő nyelvekhez hasonlóan. Elterjedésében, jelentésfejlődésében szerepe volt az oszmán-török előrenyomulásnak. Jelölte a török határon levő katonai, magas figyelőállomásokat, de volt szín, eresz, gazdasági épület, kukoricagóré jelentése is. Használatos volt a fahajókra épített bódék és a halászok gyékényből készített hajlékának, sátrának megjelölésére is. A moldvai magyar, csángó nyelvjárásból cserdák alakja is előfordult pitvar jelentéssel, ami talán a románoknál kimutatható tornác, folyosó jelentésfejlődés hatását mutatja. A magyar nyelvbe bizonyosan kunyhó, kalyiba, bódé jelentéstartalommal került át. – Irod. Ballai Károly: Magyar kocsmák és fogadók a XIII–XVIII. században (Bp., 1927); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Ballai Károly: A magyar vendéglátóipar története I. A honfoglalás századától az 1848–49. szabadságharcig (Bp., 1943); Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959). – 2. guliba, csarnok: a → fahajók farán, a fedélzeten levő kis házikó, amely a hajósnép alvó- és tartózkodóhelye, a csárdában tartották élelmüket és ruháikat is. A nagy búzáshajókon „csarnok” vagy tanyázó csarnok volt, míg a → tetejetlen hajón vagy pusztahajókon kicsi volt a csárda, és gyakran nem is a hátsó fedélzeten foglalt helyet, hanem középre, a vízhányóra építették. A csárda lapos tetejű építmény volt – kivéve, ha a vízhányóra helyezték –, és részben ennek a teteje meg lábazatok tartották a domentátot, azt az állványt, amelyről a kormányos a tikmont, a kormányt kezelte. – Irod. Betkovszki Jenő: A szolnoki hajósok, a csongrádi és mindszenti superok mesterszavai (Magy. Nyelvőr, 1952); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968).